Czóbel. Művészet Malom, Szentendre

Annak, hogy a nyerstégla falakat nem is festették, hanem szinte csak meszelték sötétszürkére a Művészet Malom felső szárnyában, az emelkedettség mellett professzionális okai is voltak. Czóbel Béla festészete a kezdetektől olyan színgazdag, olyan szárnyaló, oly pazar a koloritja, hogy ha más, kevésbé semleges háttérre állítják, annak vagy a háttér, vagy a képek, de leginkább a kiállításrész egysége látja a kárát.

Az alsó és bal oldali szárny a későbbi művekkel Ferenczy Múzeum

A festői szárnyalást egyébként itt lépésről lépésre követhetjük. Tizenkilenc esztendős Czóbel, amikor Önarcképét a hatalmas palettával megfesti, és amely önportré eléggé tradicionális ahhoz képest, hogy a derengő arcon szokatlan komplementerek jelenítsék meg az ifjúkori borotváltságot. Azok a zöldek és halk narancsok-vörösek, amelyek egy évvel később már leplezetlenül, az arcrészeket sávokra bontva-szervezve formálnak önábrázolást, és amelyeket a plein air napsütése szór majd szét még ugyanannak a kilencszázharmadik évnek a híres Kalapos önarcképén.

Hogy a festő(növendék?) huszonegy évesen megérett Nagybányára, azt a mesterekkel mérhető Lehel Ferenc-kép bizonyítja a diadalmas kékjeivel, Ferenczy Károly hatását azonban a rokon téma ellenére már kétségessé is teszi az a kékséges kék szoknya, és az a rózsaszín blúz, amely a Lány virágos ablak előtt valódi értelmét adja.

Továbbá – még mindig kilencszáznégyben járunk – vitathatatlanul napfény uralta, csupa fény-árnyék a környezet, amelyben az Ülő paraszt található, de (ki látott még mellényes magyar parasztot mályvaszínű ingben?) a felszabaduló színek jelzik, hogy ideje volt Párizsba, a szabadabb – vadabb – színfestés felé elindulni. A festő igazi „vad” korszakából több a leírás és visszaemlékezés, mint a látható mű, az előbbieknek el kell hinnünk, hogy nemcsak a színek voltak önfeledtek, de a festői indulat is féktelen, provokatív.

Mindez felettébb izgalmas a következő belgiumi, hollandiai és németországi évek ismeretében. Czóbel végig, az I. világháború előtt, alatt és után egyaránt lefegyverző kolorista. Színei a Brüggei öregasszony ecsetcsapásai nyomán sziporkáznak, a Zeebrüggei bárkákon, úgy nagyjából a német expresszionizmus születésével egy időben vörösizzanak, Fauve csendélete a címet tökéletesen igazolja. Ám a következő korszak(ok) nagy képein ugyanez a (lényegében: mindenkori) színszabadság némi modulációval jelenik meg. A bergeni lelkész – most megtudható, mert ott van a fényképe üveg alatt – a valóságban is kancsal volt, nem csak a vásznon.

Nem tudjuk viszont, hogy igazából hogyan nézett ki Meyer úr, hogy megfestett félszegségét rossz testtartás, lelki bizonytalanság, vagy csak az ábrázolás kajánsága magyarázza-e. Roland Holst a katalógus igazolványképe szerint nem volt dendi, a nagyszerű Fiú labdával sem lehetett – bocsánat – enyhén málészájú, s imígyen feltehető, hogy az egyébként rokonszenves Munkásfiú is kevésbé hegyes-expresszív orral rendelkezett.

Mindezek mellett (nem ellenére!) a bergeni tiszteletes világító fehér mandzsettája maga a prédikátori pompa, Meyer úr narancs-fekete csíkos zakója élveteg volna a kék nadrág-mellény nélkül is, hát még így, a Fiú labdája meg maga az életöröm a keveretlen színcikkekre vágott kerek tökélyével. Röviden: Czóbel Béla műveiben úgyszólván a kezdetektől utánozhatatlan egységben keveredik a gyönyörködő színesség meg valami finom irónia, megbocsátott esendőség.

Az utóbbi az eredendő, fékezhetetlen életszeretetet tolja a helyére, az előbbi kritikát, élt, humort tompít és lelkesít át valami örök pozitívum jegyében. A briliáns egyensúly a harmincas évek végén, a hazatért Czóbel munkásságában lazul meg. Nem azonnal, a lenti épületszárnyban a Múzsa a szikár színeivel és a dús formáival a harmincas évtized hiteles nő- és istennő-apoteózisa, látszólag ellenpont témájával nem kevésbé monumentális-közvetlen A szakácsnő, de nemsokára, még a háború előtt megjelennek a tarkaruhás szépasszonyok,majd a kedveskedő portrék a hosszú pályán.

Szépasszonyok és egyéb témák, csak úgy, igényesen és színes-kedvesen, immár színes falakon. Így aztán, ha a pálya első felét befogadó szárnyban olykor azt érzi a néző, hogy még, még szeretne műveket látni, a későbbi évekkel megtöltött lenti traktus ilyen vágyakat egyáltalán nem ébreszt.