Albánia mindig is afféle lenézett ország volt rendszerektől függetlenül, nem véletlen, hogy Zog nem tudott uralkodóházból való feleséget találni. Az uralkodás sem tartott sokáig, Géraldine királyné csak egy évig ülhetett a trónon, mert jöttek az olaszok, menekülnie kellett újszülött gyermekével együtt. Voltaképpen izgalmas kaland az élet, csak a történetnek éppen a legfontosabb részei nincsenek kibontva, egyrészt, hogy miképp is került trónra Ahmet Zogu, aki az uralkodásban a Zog (madár) nevet választotta, hogy hogyan választhatott magának katolikus feleséget, illetve egy buzgó katolikus grófkisasszony hogyan is lehetett egy mohamedán uralkodó felesége.

I. Zog albán király és Apponyi Géraldine esküvője 1938. április 27-én Forrás: Wikipedia

Nem tudni, miből éltek még egy bő évtizeddel a menekülés után is fényűzően, harminc- (egyes források szerint száz-) fős udvartartásban, mitől szegényedtek végül mégis el, hogy már csak egyetlen udvari miniszter maradt velük. Aki szükség esetén nyilván megszerelte a csapot is. Bő háromszáz oldal után sem tudom eldönteni, ki is volt Ahmet Zogu, politikai kalandor vagy népért síró, bús, bocskoros király, talán mindkettő párhuzamosan. Az biztos, hogy erős dohányos, szenvedélyes pókerjátékos és tehetséges tangótáncos volt.

Ilyen könyv ez, amit, persze, a fordító Rácz Judit is hamar átlátott, és érezhetően nem szakadt bele a munkába, nem kereste a legmegfelelőbb szavakat, a pontos kifejezéseket, nem javította a szóismétléseket. Megértem. Csak közben elmegyünk a történet szépségei mellett is, hogy a királykodás, királynősködés pontosan mit is jelent, új és új hazákat a régiek mellé, egy maroknyi albán földet, amit Géraldine csomagolt el, és később férje sírjába dobott. A hűséget, szeretetet, megtalált kötelességeket, amelyekről az élet szólt. A szépséget, amely szerencsésebb időben világsztárt csinált volna a királynéból. Az egész magyar arisztokrácia hanyatlását, a vagyonok elkobzását, elherdálását, hadikölcsönbe ölését, más országba kerülését. Hirtelen az ember megérti, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, a régi világ teljesen képtelen volt önmaga megvédésére. Legalább a hanyatlásuk lett volna szép, de a történelem itt sem volt türelmes.

Szerettünk nevetgélni az albánok szegénységén és nehézkes felzárkózási kísérletein. Nemcsak harminc, de száz évvel ezelőtt is. Most, megnézve az esküvői fotókon a vendég magyar urakat, díszmagyarban, görbe lábakra húzott, hímzett, feszes nadrágokban, nem nagyon értem: min is nevettünk?

JOSÉPHINE DEDET: GÉRALDINE – Egy magyar nő Albánia trónján Európa Kiadó, 2015