Megvan benne minden, ami a hatásvadászathoz kell. Szerelem, hősiesség, önfeláldozás, a hatalmat froclizó pimaszság, romantikusan kiagyalt bonyodalom és főképp bőségesen áradó verselés. A való világhoz annyi köze van, hogy remekül szolgálja a menekülést belőle, a megfeledkezést róla. Erre való Edmond Rostand Cyranója, ezzel is aratott sikert a naturalizmus és szimbolizmus szélsőségei között ingázó, az egyébként meg spleenes, világfájdalmas, dekadens századvégen. Mármint az eggyel ez előttin. Sohasem volt múltba repít – formájával és tartalmával egyaránt. Rá­adásul a maga nemében a legmagasabb színvonalon.

Farkas Dénes, Udvaros Dorottya és Fehér Tibor Eöri Szabó Zsolt

Szokás mostanában az ilyen darabokat kiindulópontként, dobbantóként, összehasonlítási alapként használni. David Doiasvili­ grúz rendező a Nemzeti Színházban el is követ mindent, amit a posztmodern szellemében illik művelni egy jól megírt darabbal. Dekonstruál és rekonstruál, azaz apró darabokra zúzza Ábrányi Emil szépelgésben felülmúlhatatlan fordítását, és végül, akárcsak az előadásban a lisztet a rostán át, a színpadra szórja.

A módszerrel önmagában semmi bajom, sok minden kijöhet belőle. Akár még gondolati tartalom is. Az a gyanúm azonban, hogy ­Doiasvilit az ilyesmi csöppet sem izgatja. Valószínűleg nem gondolatokban, hanem képekben gondolkodik. (Értelmesebben ezt a látásmódot aligha lehet leírni.) A Nemzeti színpadtechnikáját alaposan kihasználó látványt is maga tervezte. Csak hát engem ezek a trükkös képek sem tudnak elvarázsolni. Még szépeknek sem találom őket. Főképp a fekete és a fehér, néha a szürke változataival dolgozik, akárcsak Vidnyánszky Attila, a Nemzeti direktora.

Az meg, hogy a darab tartalma mennyire nem érdekli a rendezőt, a főszereplők kiválasztásából is kitűnik. Mert mégis arról szólna a történet, hogy van egy szellemes és okos, ám csúnya férfi meg egy kuka szépfiú. A telhetetlen Roxane-nak mindkettőre, a szellemes költőiségre és a külső szépségre is fáj a foga. Férfiszépség dolgában ugyan nem érzem magam különösebben kompetensnek, de az az érzésem, Fehér Tibor és Farkas Dénes között nem működik igazán relevánsan ez a különbség. Amúgy fizikai munkának egészen fantasztikus Fehér Tibor teljesítménye, talán színészinek is az lenne, ha értelme volna.

Az öt Roxane közül a fiatalabbak – egyébként és egyéb szerepeikben nagyon tehetséges egyetemi hallgatók, Mikecz Estilla és Ács Eszter – is leginkább egy fizikai kunszttal tűnnek ki: fekve végiggurulnak a színpad egyik szélétől a másikig, és nem tévesztik el az irányt. Az érettebb Roxane-ok közül Nagy-Kálózy Eszter harcia­san derűs amazonja és Udvaros Dorottya tolókocsis, hűséges vénasszonya igen jó, Söptei Andrea kicsit belemerevedik a szerelmes versbeszédet erőszakosan követelő költői lélek elővarázslásába.

A rendezőnek egyébként van gunyoros tartalmi ötlete is: az áhított nőt egyedül a gonosz Guiche gróf – csak Dögisként emlegetik – kapja meg, ugyanis egyszerűen megerőszakolja. (Olt Tamás amúgy is szinte élvezkedik a szerepben.)

Nem állítom, hogy nagy eszme, de legalább érthető.