De legalább érteni véltem. Mondhatni, túlságosan is. Most a Nemzeti Színházban a Don Quijote előadásában él a könyvjelképpel. Kezdésképpen jobb oldalt elöl a Cervantest játszó Trill Zsolt kínlódik rengeteg könyv között, egész testével könyvekbe bugyolálva, miközben műve ajánlósorait fogalmazza.

Közben középen, takarásban valaki haldoklik, vagy csak a halálának szurkol a környezete, őt a könnyelmű néző természetesen a címszereplőnek gondolja. Az író aztán nagy keservesen letépdesi magáról a makacsul rátapadó köteteket, és elszabadul valami. Verebes Ernő átiratában helyenként fölismerhetők a nagy hírű regény egyebek közt musicalben is agyonnyúzott motívumai.

Bodrogi Gyula és Reviczky Gábor Koszticsák Szilárd / MTI

Olekszandr Bilozub díszlete ezúttal igénytelenebb a szokásosnál, lényege egy világos fal, amely egymásba csúsztatható kapukból áll, darabjait előre-hátra mozgatva különböző terek alakíthatók ki. Hozzájuk aztán még más kulisszafalak is járulnak, de a látványosságot főképp a színen nyüzsgő szereplők csoportjai szolgáltatják. A jelrendszernek bizonyára fontos része az is, hogy az önjelölt lovag és fegyverhordozója fehér görgős székeken közlekedik, támlájukon gyermekrajz mutatja a szamarat, illetve a gebét.

Bizonyára gyermeki naivitással kellene szemlélnünk az elszabadult fantázia zűrzavarát. Belülre kellene kerülnünk a bolond lovag és a még bolondabb író fejébe. Mert annyi azért a nagyjából teljes káoszból is kiolvasható, hogy ezúttal az író, Cervantes nem kívülálló, aki megértő részvét mellett is bölcs távolságtartással szemléli és ábrázolja a múltba révedő, a vesző értékeknek vélt ódivathoz mindenáron ragaszkodó vidéki nemes urat, hanem ő maga a régi könyvek első számú rabja.

Az előadás vége felé visszatapasztja magára az irodalmat, tartása torzzá, mozgása nehézkessé válik, majd az utolsó jelenetben ő fekszik a láthatatlan ágyba vagy ravatalra, rá vonatkozik a kérdés, vajon meghalt vagy sem. Ennek persze most már nem konkrét, hanem eszmei értelme kellene legyen, nem a testre, az emberre, az egyénre, hanem a szellemiségére, a hősi múlt ábrándjára kellene vonatkoznia.

A külső és belső történéseket elsősorban a látvány és a remekül összeválogatott zene mondja el, a kaposvári másodéves színésznövendékek pontosan és energikusan mozognak a rendezői elképzelések és Uray Péter koreográfiája szerint. A színészeknek is főképp a csoportképek kiteljesítése a feladatuk, Nagy Marinak és Szarvas Józsefnek jut néhány karakterpoén a bamba borbély és az ordenáré kulcsárné szerepében.

Tompos Kátya szépen énekel, Udvaros Dorottya különféle pózokban és ruhákban illegeti magát, Horváth Lajos Ottó mintha próbálna karaktert adni megfoghatatlan szerepének, de nem találna rá. Bodrogi Gyula kisemberhumora csak takaréklángon működik Sancho Panzaként, Reviczky Gábor tompa mélabúval vonszolja a főszerepet. Trill Zsolt valamivel átszellemültebben szomorkodja végig a darabot.

A rendező a szórólapon a történet időszerűségét hangoztatja, környezetében a „donkihótizmus” megannyi gyönyörű megnyilvánulását véli fölfedezni. Közéleti futóbolondokban nyilván ma sincs hiány. De Vidnyánszky Attila azt is állítja a szórólapon, hogy szerinte Don Quijote irigylésre méltóan erős igazság birtokosa. Ezt végképp nem tudtam kiolvasni az előadásból.

Verebes Ernő: Don Quijote, Nemzeti Színház