Szászi Zoltán dialógusregénye kelet-európai munka: a szerző felvidéki magyar író Rimaszombatról, hősei az egykori Csehszlovákia lakói, egyformán egyszerű kisemberek, magyarok, szlovákok, lengyelek, akiknek az életét újra és újra földúlja a közös történelem. Nem is valódi hősök a szónak azon értelmében, hogy a sorsukat (amint errefelé lenni szokott) a legkevésbé irányítják ők maguk. Ki vannak szolgáltatva a társadalmi folyamatoknak, s ennek következményeként folyton a múltjuk, az életük, a történelem úgynevezett „nagy" kérdéseit feszegetik, és csak a kocsmapulthoz jutnak közelebb.

A könyvben végig Öcsi (archetípusát tekintve: a Tanítvány) és Miki bácsi (a Mester) beszélgetéseit olvashatjuk 1989-ből: az akkor 55 éves Mester és 25 éves Tanítvány Nagy Imre és társai temetésének előestéjén kezdik kocsmai fecsegésüket egy felvidéki kisvárosban, ahonnét éppen átlátni a „hunokhoz". Öcsi arra kíváncsi, hogy hová született, s úgy érzi, ha sikerül megfejtenie születése rejtélyét, közelebb jut a nagybetűs Értelemhez.

Az 1989-ben elkezdett beavatás huszonöt évvel később, 2014-ben folytatódik újra, amikor az egykori Tanítvány éppen annyi idős, mint amennyi 1989-ben volt a Mestere. S mennyire jellemző, hogy a beszélgetéseik nyelve messze nem „irodalmi"! Szászi minden alakja ugyanazt a közbeszédszerű, hevenyészett, formátlan nyelvet beszéli, amely az idővel (a haladással) szemernyit sem változik. Így a regényt (tán a kaján szerzői szándéknak éppen megfelelően) azzal a rossz szájízzel tesszük le, hogy nálunk az élet eseménydús ugyan, de minden történetnek ugyanaz a vége: a Kelet-Euró­pai Expressz bolondul száguld, a kisember pedig menekül.

Szászi Zoltán: A szokott helyen, hatkor
Kalligram, 296 oldal