Amiért mindenki imádni fogja a Grand Budapest Hotelt, az nyilván a sztárparádé, hogy kétperces villanásra feltűnik Owen Wilson vagy Bill Murray, hogy Jeff Goldblum alig felismerhetően komorkodik Mr. Kovacs szerepében, Adrien Brody varázslatosan balkáni a hajviseletével, és a csodálatos Tilda Swinton, a legkívánatosabb nyolcvanhárom éves szerető.

Nyolcvanhárom? Voltam már öregebbel is, rántja meg a vállát M. Gustave a csodálkozó szemű Zero előtt. Nem akarok különbözni mindenkitől: én is ezért szeretem.

 

A tegnap világa, vagy inkább a tegnapelőtté

Ezért is. Meg F. Murray Abraham miatt, aki az Amadeus óta hiányzott, és végre hallani azt a hihetetlen orgánumát, meg Harvey Keitel tetoválásai miatt, meg a gyerek miatt, aki szemceruzával rajzolja a bajuszát, és olyan érett, karakterisztikus és igazi, mint a leghétpróbásabb filmcsillag a szereposztásban. Ralph Fiennes bajusza! Hogy is mondta Wodehouse? Valaki vagy legyen Einstein, vagy nincs joga ilyesmit viselni az orra alatt.

Ennyire új világot hoz a film: valaki vagy legyen M. Gustave, vagy tényleg nincs joga ilyen ostoba szőrcsíkot viselni. Neki viszont nagyon is joga van, mert ezzel idéz fel egy egész világot, valami öntudatosat, finomat és határozottat, a környező világ folyásától idegenkedőt, és végtelenül otthonosat a saját világában, ebben a monarchikus, Karlovy Varyt idéző hatalmas szállodában. A két világ majd találkozik is, és tudjuk, hogy ez nem jelent semmi jót a gyöngédek és kifinomultak számára, de annyi baj legyen. Egyszer úgyis meg kell halni, de haljunk meg elegánsan, emelt fővel, parfümfelhőben.

Nem mintha a halálról szólna a film, épp ellenkezőleg, nagyon is élettel teli, hihetetlen kergetőzés, festménymenekítés, embermentés, összejátszás és kaland – de csak azért, hogy történjen is valami. Ha nem történne, akkor sem volna semmi baj, én már attól is ájulok, hogy a kedvenc Vivaldi lantversenyemet pöntyögik benne, miközben végighaladunk a vörös szőnyeges hotelben, Wes Andersonnak jó zenei ízlése van, de ezt már korábbi filmjeiben is bebizonyította.

A már említett hatalmas szálloda egyébként három méter magas sincsen hegycsúccsal együtt. Épített díszlet, és ez megint a rendező nagyvonalúságát mutatja. Úgyis észrevesszük a zsöllyéből a filmtrükköt, akár animáció, akár makett, akkor meg miért ne legyen inkább az utóbbi, az közelebb van a mesevilághoz.

Mert hát mese a Grand Budapest Hotel, természetesen, egy kitalált országban, Zubrowkában, egy kitalált történelemben, amelyben épp a korszak leggonoszabbjai nem érdemlik meg, hogy nevet kapjanak, nincs kimondva Hitler, se Sztálin, csak az állami erőszak szorongatja a tisztességeseket, az idegeneket és a menekülőket. Nem tehetünk mást, mint futunk, vasalt nadrágban, emelt fővel, régi, szép melódiákat dúdolva. Végtelenül nevetségesen és meghatóan emberien, ezt a kettőt tudjuk használni ellenszer gyanánt. Igen, ez a tegnap világa, vagy inkább a tegnapelőtté, és halvány sejtésünket igazolja a stáblista: ihletőként Stefan Zweignek mond köszönetet a rendező.

Ha nem így történt, annál rosszabb a tényeknek. Annál rosszabb a történelemnek. Ez az igazi történelem, ami nem volt és nem lesz, csak Wes Anderson fejében, a mozik sötétjében. Szerencsénk van, hogy mi is itt vagyunk otthon.