Az Eötvös Gimnáziumból kizúdulva be lehetett ugrani a Felszabra egy valamiért. Fagyizni csak citromot választani, a többire ott volt a rendszerváltozás előtt pár évvel, a közelben nyílt egyik első olasznak mondott fagyizó. A kínálat már bőségesen túlszárnyalta a megszokott csoki-vanília-citrom-puncs kombót.

A Jégbüfében volt valami ráérősség, unalom. Kint rohantak az emberek a busz után, bent egyik sorból állt át az ember a másikba. A kasszírnő homlokába belemondott egy süteménynevet, fizetett. Rá se nézett a nő, lökte a blokkot. Blokkért cserébe járt az édesség, ritkán pogácsa. (Legalább nem kellett a kiszolgálónak tapogatnia a pénzt és a búrkiflit is.) Aki tányérra kérte, állva majszolta végig az édességet. Az üvegablakon át bámulta a Klotild-palotát, és drukkolt a busszal versenyzőknek. Aki sietett, kábé már az ajtóban befalta a különösebb gasztrokalandot nem jelentő falatot, ami hosszú időre megült a gyomorban, kívánta a hideg vizet.

Várni nagyon lehetett a Jégbüfé előtt is (ami az ötvenes években még Jégbüfféként hívtak, így két f-fel), közben áttanulmányozni a kirakatba beállított tablókat. Az Eötvös Gimnázium érettségizőit végignézni, a tanárok rosszul sikerült fotóin jót röhögni. És reménykedni abban, egyszer majd az övék is odakerül. Utána meg felveszik majd valamilyen szakra a közeli ELTE bölcsészkarra.

Mostanában már csak akkor jött egy-egy jégbüfés pogácsa vagy krémes, mikor a Katona József Színházba rohant az ember üres gyomorral. Este hét előtt vagy a szünetben is el lehetett csípni valamit a szomorú maradékból. Még futólag ránézni a tablóra, tényleg az eötvösösöké-e még mindig.