A színházi előadás fogalmába sok minden belefér, ha valaki azzal a produkcióval áll elő, hogy leül egy asztal mögé, és felolvassa A Karamazov testvéreket az első szótól az utolsóig, én nem vetem meg. Eléggé jó a könyv ahhoz, hogy minden lehetséges módon terjeszteni kelljen és lehessen, idáig tehát minden rendben van a Radnóti Színház új produkciójával. Nemes a cél, de nem szentesíti az eszközt.

Borzasztó dolgok történnek a színpadon. Függöny föl, elkezdődik a fejezetekre osztott előadás, kiírják a kulcsszavakat, kulcs-félmondatokat, aztán nosza, ahogy kell. Három fivér, egy Szmergyakov, egy apa, egy sztarec. Egy ördög és egy inkvizítor, meg lehet oldani Dosztojevszkijt csak férfiakból álló szereposztással is, Grusenyka úgyis csak egy ív, vagy mit mond róla Dmitrij.

Csak lenne megoldva. Ne ezt a döbbenetet kelljen nézni, hogy minden színész a legrosszabb manírjait kapja elő, Jordán Tamást nem is értem, hogy nem neveti el magát, miközben a halálán van, és a szemét meresztgeti. Gáspár Sándor rutinból hozza Rókát az Üvegtigris 1-2-3-ból, harsány és üres és ijesztő, és ne is próbáljon meg azzal védekezni, hogy nem ő az idegesítő, csak Fjodor, akit játszania kell, mert az meg sem fordul a fejemben, hogy ő most egy tényleges világirodalmi szereplőt próbálna megjeleníteni.

Szabó Kimmel Tamást, ha már úgyis videóval van dúsítva az előadás, egyszerűen arra kötelezném, hogy nézze már egyszer végig saját alakítását felvételről, nagyon meglepődne ezen a hörgő, szemdüllesztő, kézreszketéssel fölturbózott vásári téboly-magánszámon. Mert mondhatnám azt is, a technika kevés, ezeket a szerepeket mégis át kellene engedni önmagukon a színészeken, de hol van legalább a technika? Henteregni meg hörögni nem olyan rendkívüli teljesítmény.

Vagy talán mégis az, mert Aljosaként Rétfalvi Tamás végképp tehetetlen, próbál szomorúnak és szelídnek látszani, de az ő szomorúsága semmiség ahhoz képest, amit akkor érzek, amikor rájövök, hogy hiába megy már két órája az előadás, még csak a szünet jön.

Arra azért jó a pihenő, hogy ráébredjek: nem a megfelelő embereket utálom. Ők csak színészek, teszik, amit tenniük kell, ha nem működik az inspirációs forrás és tükör szerepében a rendező, Valló Péter. Hogy nem hisz a darabban, vagy tényleg semmi sem jut az eszébe róla, azt nem firtatom, nem is lényeges, nézzük a sok szürke embert és az ő szürke árnyékukat, egyszer csak kiírják a végét is, elmondja Aljosa, hogy nem felejti el az arcunkat. Közben, a szórólap szerint, arra is választ kaphatunk: miért élünk. A magam részéről csak annyit tudok megmondani, miért ne.

Dosztojevszkij–Morcsányi: A Karamazov testvérek
Radnóti Színház