A hiányzó távolság
A testiség – amelynek csupán egy szelete, egyetlen vetülete a szexualitás és a férfi-nő viszony – profán misztériuma a szöveg központi témája; ezt már a szerző korábbi köteteiben is láttuk. És persze az utazás, hiszen a főszereplő fizikailag és átvitt értelemben is folyton úton van; bejárja Közép-Európát Krakkótól Szabadkáig, éppen úgy, ahogy az emberi sorsok sokaságában is barangol, akkor is, ha ezek a sorsok csak egy-egy pillanatra villannak fel. Ahogy a központi alakra vetülő nézőpont váltakozik külső és belső közt, úgy olvadnak egybe, tűnnek át egymásba időnként a karakterek is, úgy mosódik egymásba valóság és fikció, ébrenlét és álom.
Csobánka Zsuzsa mintha sokszoros, túlzó nagyítóval szemlélné és szemléltetné mondandóját; akár a hiperrealista festészet, amely ugyancsak az apró részletekre koncentrálja a figyelmet, ahonnan szinte lényegtelennek tűnik a mégiscsak meghatározó központi gondolat koherenciája. Ez A hiányzó test lényege: megtalálja azt a valószerűtlen és irracionális nézőpontot, amelyből nézve a különböző emberi sorsok szinte maguktól egymásba játszhatók.
Gyakran mondják Csobánka Zsuzsa írói világára, hogy mennyire mélyen és igazán női – de figyelem, még véletlenül sem csajos vagy nőcis –, és ezt immáron harmadik prózakötete is csak megerősíteni tudja. A már korábban említett ellentétpárok és paradoxonok mellé jellemvonásként még felsorakoztatható a létezés megtapasztalásának egyszerre érzéki és intellektuális módja, amelynek következtében az Akkor már tudtam, hogy van olyan szerelem, ami... típusú szentenciák sem üres közhelyek csak, nem kispárnára vagy kávésbögrére véshető trendi álbölcsességek, hanem a megéltből megírttá, a mélyen átérzettből komolyan átgondolttá transzformált, a szövegtestből kiszakíthatatlan mondatok.
Ez az a pont, ahol végül mégiscsak kapcsolódhat a könyvhöz valamiképp az is, aki nehezen boldogul az effajta történetnélküliséggel. Mert A hiányzó test, ha kimondatlanul is, de nem csupán azt várja el olvasójától, hogy ő is magáénak tudja a közép-európai létezés zsigeri tapasztalatát, ám azt is, hogy otthonosan mozogjon az erről szóló történetekben. És akkor erre a kettős tapasztalatra ez a líraian prózai és prózaian lírai, hol örvénylő, hol áradó, közelségében sokszor fojtogató szöveg mint egy lágy selyem, egy finom szövésű fátyol lágyan rásimul.