Veszelszki Ágnes (szerk.): A világhálóba keveredett ember. ELTE Eötvös, 370 oldal, 3700 forint

Régen olvastam unalmasabb könyvet A világhálóba keveredett ember címet viselő, a Hogyan változtatta meg az internet az ön gondolkodását? kérdésre választ kereső úgynevezett esszékötetnél, amelyben a jelölt műfajtól messze álló iskolásdolgozatok is helyet kaptak. Pedig a hetvenhét válaszadó névsora ígéretes volt, elvégre a –többek között – Balázs Gézát, Kálmán C. Györgyöt, Nyíri Kristófot, Aczél Petrát, Síklaki Istvánt, Kukorelly Endrét és megannyi kitűnő társukat felvonultató mezőny minimum erősnek mutatkozott.

Nem jutunk tovább a közhelynél – életünk részévé vált a net Szabó Bernadett

Ám a szerzők irdatlan tömege már előrevetítette: nem kell majd meglepődnünk, ha sekélyes feleletekbe is botlunk. Igaz, az némi meglepetést azért okozott, hogy házi feladatként elkészített fogalmazás nívóját idéző szövegek is helyet kaptak a Veszelszki Ágnes szerkesztette gyűjteményben. Az csak tovább súlyosbította a bajt: a nóvum unikum volt. Mármint nem feltétlenül érthető, miféle újdonságot jelenthet az olvasónak, hogy az egyetemi oktatók használják a világhálót, amikor óráikra készülnek, mi több, kutatási módszereik is megváltoztak a technológiai forradalom után.

Az sem tekinthető bombameglepetésnek, hogy az érintettek kommunikációja teljesen átalakult, hiszen a glóbusz másik felén posztoló kollégákkal is könnyedén felvehetik a kapcsolatot, s akár online-értekezletet is tarthatnak. Azt is megtudhattuk, hogy többen a telefonjuk segítségével tervezik az utazásaikat, s tudatosan menedzselik az idejüket, például figyelnek arra, hogy ne nonstop a Facebookon lógjanak. A pálmát viszont ez a konklúzió viszi: „világméretű falu lakosai lettünk”. A közlés a webvilág közhelykollekciójának kiállításán kiemelt helyet kaphatna.

Ismétlések és indokolatlan újrázások sora jelzi: a koncepció nem működik. Persze ez már abból világos, hogy kisebbség ad csupán választ a felvetésre, míg mások inkább internethasználati szokásaikról referálnak, esetleg kapcsolódó történetet mesélnek. Az átgondolatlanság jele, hogy az összes fontos éca lényegében lábjegyzetté szelídül, mert a szerzők hely hiányában, esetleg a témához való ragaszkodás okán, csak említésre méltatják azokat a dilemmákat, amelyek fókuszba kerülhetnének egy komolyabb kiadvány esetében.

A könyvespolc eltűnésének képe vagy a többször visszatérő, s a világhálón szerzett tapasztalatok alapján erősödő kultúrpesszimizmus megjelenése valóban esszéért kiált, de csupán elszórt félmondat marad. Ekképpen viszont árt a kötetnek, mert rámutat: mennyivel értékesebb összeállítás készülhetett volna, ha kidolgozottabb az ötlet, fantáziagazdagabb a megvalósítás, miközben valódi szerkesztés zajlik. Azért így is akadnak üdítő, s figyelemre méltó írások, de ezek a szövegek esztétikai értékük és eredetiségük miatt emelhetők ki, nem pedig a téma csúcsfeldolgozása miatt.

Persze az eredeti kérdésre a könyv amúgy sem kínálhat feleletet. A miértre részben reflektál Aczél Petra, amikor írásában megemlíti: milliók hozzá sem férnek az internethez. Ezt kiegészíthetjük azzal: Kapitány Ágnes és Gábor felhívja a figyelmet arra, hogy az internet a köztéri nyilvánosságnál sokkal inkább lehetővé teszi az ellentétes vélemények kizárását. A kettős hozzáteszi: ez a struccpolitika fokozza a saját véleményközösség sztereotípiáiba való bezárkózás hajlamát.

E figyelmeztetés nem zavarta a szerkesztőt, akinek sikerült az egyetemi szféra és az értelmiség megannyi képviselőjét kiválogatnia, így kizárva a változatosság lehetőségét. Pedig ez a téma akkor élne meg, ha összevethetnénk a melós és a professzor, az online guru és az egyetlen asztali számítógépes, kisvárosi családfő feleletét. A homogén közeg kódolja: a differencia nem lehet elég nagy ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmet, miként arra is garancia, hogy nem teremt feszültséget. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy Vekerdy Tamás kiemeli, tévedés azt gondolni, hogy az internet miatt a fiatalok kommunikációja az online felületekre vonult vissza, hiszen a romkocsmák „remek kultusza” leülteti őket az asztalhoz.

Csöndben megjegyeznénk: ez a probléma csöppet összetettebb annál, minthogy a belvárosi fiatalok szórakozási szokásaival magyarázható legyen. Mindenesetre ez a „centrumból” levezetett közlés éppen annak a lenyomata, aminek az egész kötet: a néhány kivétellel lazított belterjességnek.Márpedig a szereplők – ebben a formában – akár a Facebookon is letárgyalhatták volna internetezési szokásaikat. Lehet, hogy az ember tényleg belekeveredett a világhálóba, de az viszont biztos: a szerkesztő a hálózat csapdájába lépett bele.