A guppik játéka

Zárkózottá, kiismerhetetlenné változtatja az embert az életében bekövetkező trauma, vagy fordítva, áttetszővé varázsolja, hogy bárki benézhessen a magány lecsupaszított díszletei közé? Talán ezt a dilemmát is felveti az Akváriumban élni című izlandi dráma, amely három ember életének történetét sodorja össze.

Mindegyikük így vagy úgy, de szem előtt van: az óvodában dolgozó Eik, aki esténként gazdag férfiak játékszereként keresi meg a hitelére valót. Móri, a majdhogynem hajléktalanként élő, alkoholbeteg író, aki a film címét is adó regényt adja le a kiadójánál, de az önpusztítást képtelen feladni. És Sölvi, az ígéretes karrier előtt álló banki alkalmazott, akit egyre súlyosabb döntések felé sodornak a csillogó üzleti világ árnyai.

Az ő életük gabalyodik össze hosszabb-rövidebb időre ebben a lassan építkező, a finomabb árnyalatokra is figyelő, csöndesen araszoló moziban. Baldvin Zophoníasson épp hogy a megszokott fordulatok és érzelmi közhelyek fölött tartja a filmet, az életszerűség érdekében talán túlzottan is életszerű lesz, már ahogy azt szeretjük elképzelni egy íróasztal mögött. A sablonosság réme végig ott kísért a majd 130 perc mögött, az Akváriumban élni ilyen értelemben nem a nagy meglepetések filmje, mint ahogy az üveg mögött sem mutatnak különösebb trükköket a kissé már megfáradt guppik.

Jól mutatja ezt, hogy a múltbeli traumák és titkok „felfedése” a vége felé egyáltalán nem üt akkorát, bár kétségtelen van némi súlya, miközben a hatásvadászat is megcsillan a párhuzamosságokban. Egyrészt akkor már minden néző sejti, hogy mi motoszkál a félresiklott életek mélyén, másrészt, ahogy a horrorfilmek feszültségén is sokat ront időnként a szellem/szörny részletgazdag bemutatása, úgy itt sem kapunk a szívünkhöz, hanem csendesen nyugtázzuk.

A tragédia is lehet banális, ha már minden részletét ismerjük, ha a képzelet már nem használhat erősebb színeket. Persze káeurópai szemmel is van némi csodálnivaló az ismerős-ismeretlen sivárságban. Például hogy akadnak arrafelé olyan kocsmák, Tar Sándor-os söntések, ahol bármikor fel lehet lépni a kis színpadra, hogy az ember elmormogja a maga versét. Megkapja a maga vékonyka tapsát és esztétikai együttérzését. Mert ez valahogy az élet része, a szomorúság és magány dallama.

A vers olyan itt, mint a remegő sörhab savanyú íze: hazáig elkísér. Mintha Petri György árnyéka lebegne a falakon. Nem az év filmje az Akváriumban élni, ahhoz jóval több kellene, de Hera Hilmarsdóttir alakítását a fiatal Eik szerepében mégis el lehet tenni az emlékezetesebb pillanatok közé, ahogy egy-két izlandi hangulatot is. Mert ha nem ragad is torkon, nem lep meg nagy igazságokat szállító katarzissal, de azért rátelepszik a mellkasra, mert a boldogtalanság nyelve valahogy univerzális.

Jobban hasonlítunk egymásra így, mint máskor, jobban fejtjük meg a minket elválasztó különbségeket. Az izlandi magány tehát cseppet sem idegen, és most már az a jóleső érzés is fűthet minket, hogy ott bármikor megértenék az elérhetetlen napsütötte sávot, az élet szűkmarkú örömeit. Ahogy mi értjük a guppik lassú melankóliáját és börtönét.

Akváriumban élni. Forgalmazza a Vertigo Média

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.