Jó ötlet volt, hogy a tavaly Ganymed Goes Europe címmel bemutatkozó előadást idén már a többet mondó Textúrára cserélték, hiszen így megjegyezhetővé vált a magyar fülnek is. A színházat, irodalmat és képzőművészetet egyesítő kezdeményezés Ganymed Boarding címmel jött létre Bécsben, ahol a Kunsthistori sches Museum adott otthont a kísérletezőknek.

Garaczi László A legjobb, ami megtörténhet című szövegét Pálfi Ervin mondja Da Pordenone Szent Márk evangélista című műve előtt Kurucz Árpád

Az ötlet bevált, a zajos sikert követően tavaly két helyszínnel bővült a projekt: Budapest és a lengyel Wroclaw is csatlakozott. A tavalyi tizenkét szöveg helyett, az idén tíz készült, ami egyrészt csökkentette a zsúfoltság érzetét, másrészt pedig több időt hagyott a szövegek és a jelenetek befogadására, és segített a produkció szervezésében is. Rettentően nehéz ugyanis tíz remek és ehhez mérten elfoglalt színésszel egyeztetni, magyarázta Török Ferenc, a jelenetek egyik rendezője.

A tegnap esti előadásról így is hiányzott Pindroch Csaba, és ez azt jelentette, hogy Parti Nagy Lajos szövegét felvételről ismerhették meg a nézők/hallgatók. És ez nem egyszeri eset, alkalmanként egy-két színész hiányzik. Jó hír viszont, hogy a jegyként funkcionáló karszalag minden előadásra érvényes, így november 25-ig még futó négy előadás bármelyikén be lehet pótolni a néznivalókat.

A titok és a siker abban rejlik, mennyire éreznek rá a kortárs szerzők az ötlet különösségére, mennyire tudják tizenöt percbe sűríteni a festménnyel/szoborral kacérkodó színházat. Van, akinél a mű csupán ürügy maradt. Térey János, Kiss Noémi és Bán Zsófia a saját, más műveikben is megismert írói világukba húzták be a kiválasztott művet, ami

csupán díszletelemmé változott. Hol a túlzott leegyszerűsítés (Fiam, te anyaszomorító), hol a túl gazdag, túl sok szereplővel dolgozó szöveg rejtett csapdákat (Alvó Apolló, Ida): előbbinél alig volt szál, amit megragadhatott volna a néző, utóbbiaknál pedig túl hamar esett ki a kezéből. Pedig Szabó Kimmel Tamás, a Miniszterelnökség alkalmazottjaként szinte mindent bevetett: pezsgőt és televíziót, amelyben a jelenet többi szereplői szólaltak meg.

Legtöbben a műtárgy modelljeit keltették életre, s így jobban adaptálódtak a környezethez. Tompa Andrea felébresztett múmiája (Hortesznakht imája) politikai áthalásokkal megszórt és a múzeumra is reflektáló szövegét Kováts Adél adta elő remekül. Závada Pál kusza szerelmi és szeretői viszonyokat vázolt fel Pieter de Hooch alkotása kapcsán (Levelet olvasó lány), közben a XVII. század is megelevenedett.

Bartis Attila és Szabó T. Anna a mai viszonyok közé húzta be Salomét és Dianát. Szabó még azt is bevállalta, hogy versben, és nem prózában beszéltette hősét: egy bordély mai szépleányát Borbély Alexandra alakította meggyőzően. A tavalyi egyik legjobb előadás is épp ezt a receptet követte, akkor Dragomán György faragott Herkulesből XXI. századi, ványadt testépítőt. Talán Garaczi László volt az, aki a leginkább képes volt egyesíteni saját írói univerzumát a kiválasztott festménnyel úgy, hogy közben át is fogalmazta azt.

A legjobb, ami megtörténhet című szöveg Pálfi Ervin és egy plüssoroszlán előadásában cseppet sem hangzott úgy, mint egy nagyobb műből kényszerűen kicsippentett részlet. Egyszerre volt humoros és drámai, sokszínű és megjegyezhető. A lassan hagyománnyá váló Textúra megőrizte azt, amiben a legjobb: egyszerre ismerkedtünk meg tíz kortárs íróval és tíz klasszikus műalkotással, amelyet új jelentéssel ruházott fel tíz jól ismert színész.

Ráadásul a szöveg és a színészi alakítás viszonya a folytonos ismétlések során folyton átalakul: érdemes megnézni az első előadás után az utolsót is, nem ritkán a tizenkettediket. Hiszen egy-egy színész ennyi alkalommal mondja el egy este során a monológot, s közben változik a hangszín, a gesztusok, ér össze percről percre álom és valóság. S akkor már magunkat is úgy szemléljük, mint holmi ecsetvonásokat egy mindent beborító vásznon.