Nol Presszó: Hogy tolerálod, ha valamelyik erotikus vagy szókimondó versedet más előadásában hallod?

Kiss Judit Ágnes: Megszoktam már. Először nem bírtam felolvasni a keményebben odamondogatós szövegeimet. Emlékszem, az elején színészbarátot vittem, hogy mondja el helyettem.

Nol Presszó: Mi benne olyan nehéz?

Kiss Judit Ágnes: Egész más leírva, tudva, hogy a másik elolvassa - az nagyon személyes, intim. Én is a szöveggel voltam kettesben és az olvasó is úgy lesz. Amikor felolvasom, az egész más. Mert ugyan szeretem a face to face kommunikációt a hallgatóval, de amit írtam, nem neki akartam mondani. Aztán megszoktam, rájöttem, ezek a gátak csak bennem élnek. Egy idő után már arra kellett vigyáznom, hogy puszta hatásvadászatból ne mindig ilyeneket válasszak egy felolvasóestre.

Nol Presszó: Zavarba jönnek?

Kiss Judit Ágnes: Az az érdekes, hogy kevésbé jönnek zavarba a nyelvi tabuktól. Inkább a neologizmussal nem tudnak mit kezdeni, azokkal a szavakkal, amelyek hivatalosan nem férnek egy versbe. Az egyik szövegemben szerepel az a szó, hogy „emailcímem”, ez csiklandós kuncogást vált ki a hallgatóságból. Olyan már előfordult, hogy az egyik hallgató az előadás után feltette a kezét, hogy most durva szövegeket hallgatott tőlem, és szeretne egy igazi szép szerelmes verset. Megnyugodott, hogy tudok olyat is.... Aztán egy református ifjúsági táborba bejött egy lelkész, aki azt mondta: olyan szinten kiakadt a szövegeimtől, hogy meg akarta nézni, ki áll mögöttük. Nagyon érdekes vita keletkezett abból, hogy bizonyos szavaknak van-e helye a versben. Becsültem érte, hogy felvállalta a viszolygását. Akad ellenpélda is, szerzetesek között is vannak nagyon jó barátaim. Az egyik írt nekem egy sms-t, csak a vers címe volt benne, és ez a mondat: „ez odabasz”.

Nol Presszó: Minden feliratban keresed a verslábakat?

Kiss Judit Ágnes: Nem keresem, ők szoktak keresni engem. Nyilván, amire kicsit jobban rákattanok, az megszólít. Először az adoniszi sorok, aztán a glükóni, most a kis alkaioszinál tartok. Az egyik kedvencem a rádióban egy glükóni sor: Hallgassák meg a híreket!

Nol Presszó: Van úri passziód?

Kiss Judit Ágnes: A tanítás igazából úri passzió. De a ló mindenképp. Amikor lovat vettem, nagyobb anyagi biztonságban éltem. Most anyagi biztonság nincs, ló viszont van. Az ember semmilyen körülmények között nem adja el a barátját, esetemben barátnőjét, úgyhogy most épp a lóra keresek. Ez az első kör, a második meg a számlák kifizetése, az összes többi utána jön. Ez kényszerhelyzet, nekem a ló azonban lelki és fizikai társ, akinek garantálni akarom a jólétét vagy lólétét.

Nol Presszó: Verseid alapján nem tűnsz túl optimistának.

Kiss Judit Ágnes: Mindig valami nagyon derűs kötetet tervezek, nemegyszer olvastam végig úgy a saját kötetemet, hogy na, jó, ezt most szerkesszük újra, mert én megyek a Dunának tőle. Az utolsó, a Koncentrikus korok vállaltan fájdalmas, mert az Anya halála utáni gyász feldolgozása. Onnan kezdtem írni, hogy megtudtam Anya betegségét. Szándékos belső utazás volt - a rémült kapaszkodástól az elengedésig. Nem vidám kötet, de közben sok visszajelzést kaptam: „én szintén elvesztettem valakit, és de jó, hogy megírtad pont azt, amit én is gondolok”.

Nol Presszó: Segített neked a feldolgozásban?

Kiss Judit Ágnes: Persze, az a túlélés legfontosabb eszköze. Azt mondják írótársak, haláleset után az ember elhallgat. Én négy nappal Anya halála után írtam meg a Kaddis című verset, amit azóta sem tudok elolvasni, mert nagyon fáj. Lehet, hogy ez zombi dolog, de jó volt megírni.

Kiss Judit Ágnes