Egy fénykép néha emberöltőnyi időutazásra indít. „Fahrenheit 451 fok az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég...” Kiskamaszként beleborzongtam ebbe a mondatba. Végigfutott bennem minden, amit könyvégetésről valaha hallottam, az általános iskolai tankönyvbe gondosan belekomponált példázatok az alexandriai könyvtárról, az eretneknek bélyegzett könyvekről és a nácik máglyáiról.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

A hetvenes években jártunk, Bradbury negatív utópiája a világnak ezen a táján még valóban afféle „Marsbéli krónikának” számított. A televízió másfél csatornája sok mindent maga alá gyűrő közügy volt, de még nem győzte le a könyvet. Tizenpár évesen, ha a jövőbe nézett, az ember az űrutazást látta, és nem az internetet. A lángoló könyv a barbárság és az örökségvesztés szimbóluma volt, és az is maradt örökre.

Belerendül a lélek a látványba ma is: hiába, hogy ez itt nem könyvtár, hanem egy nagy fővárosi könyvesbolt, és hiába, hogy ami elpusztult, az nem pótolhatatlan és egyedi. 451 Fahrenheiten, 233 Celsiuson lángoltak a könyvek. Él még itt néhány generáció, amelynek ez az elpusztult boltbelső az apokalipszist idézi. Nekik egy kétezer éves félelemről mesél ez a fénykép. (N. K. J.)