Szerelmünk, Hirosima
Alain Resnais egészen fiatalon rövidfilmekkel és dokumentumfilmekkel kezdte karrierjét. Másfél évet tanult filmfőiskolán és közben sikeres rövidfilmeket készített. Első nagyjátékfilmje, a Szerelmem, Hirosima világhírűvé tette. Oscar-díjra jelölték 1959-ben.
Következő filmje, a Tavaly Marienbadban (1960) továbbmegy a filmnyelv átalakításának útján. Ezt követte a Muriel, (1963) majd A háborúnak vége (1965). 1978-ban a Gondviselés című filmjéért átvehette a legjobb rendezőnek járó César-díjat (a film összesen hét Césart kapott). A Hazafelé című vígjátékkal 1989-ben elnyerte Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlán-díját. 1994-ben a Dohányzó / Nem dohányzó, 1998-ban pedig a Megint a régi nóta című filmjeit ismerték el „Césaresővel”, mindkét esetben megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat is.
2009-ben a cannes-i fesztiválon életműdíjat kapott. Mintegy hat évtizeden átnyúló karrierje során, egyedi stílusa és elbeszélésmódja a mozgóképes modernizmus és szürrealizmus egyik meghatározó alkotójává tette. Műveit sokszor mozgóképes színműveknek titulálták. „Nem reális filmeket készítek, amelyeknek minden egyes képkockáját az elhihető naturalizmus szövi át. Ezt meghagyom a tévék kandi kamerás műsorainak és a valóságshowknak” – mondta lapunknak 2007-es interjújában.
„Persze mindig is izgatott, hogy készítsek naturalista filmet is, de nem hiszem, hogy képes volnék rá. Már a forgatókönyvet is úgy írom meg, hogy még véletlenül se legyen naturalista, a dialógusok ne emlékeztessenek a mindennapi párbeszédre. A színházi hasonlatot nem tagadom, de ez nálam nem forma vagy manír. Számomra ez az egyetlen természetes művészi kifejezésmód.”
Resnais-t a filmművészetet forradalmian átalakító a francia új hullám vezető alakjaként tartották számon. Hasonló tisztelet övezte hazájában, mint nálunk a nála nem egészen egy évvel idősebb Jancsó Miklóst. S ugyanúgy szellemi ereje teljében volt haláláig. Utolsó alkotása – pontosan ötvenedik rendezése és egyben tizenkilencedik nagyjátékfilmje –, az Aimer, boire et chanter (Szeretni, inni és énekelni) című filmje kapta a nemrég lezajlott 64. Berlin Nemzetközi Filmfesztiválon, a filmkritikusok nemzetközi szövetségének (FIPRESCI) díját, és a kifejezetten filmnyelvi innovátoroknak szánt Alfred Bauer-díjat.
A film Alan Ayckbourn brit drámaíró Life of Riley (Riley élte) című, 2010-es darabja alapján készült. A történet egy amatőr színtársulatról szól, amelynek próbáit megzavarja a rendező egy közeli barátjának halálos betegségéről szóló hír.
