Osztályharc fáradt olajban
Már azért sem, mert nagyon rokonszenves lenne nekem ez a próbálkozás, amellyel a régi jó, csaknem százesztendős operettet nemcsak mai tartalmakkal, de harcias szenvedélyekkel próbálják feltölteni. Az 1949-ben, a kommunista osztályharc igencsak erős fokozódása idején készült filmváltozat szelíd arisztokratacsipkedés a mostani, Cudar világ című verzióhoz képest. Csakhogy ez eléggé lassacskán, nehézkesen bontakozik ki az előadásban.
Kezdetben mélabús vagy inkább méla bluesos jelenre igazításnál többet nemigen látunk. A grófi család mai viszonyaink között éli fura világát. A családfői terror liberális nevelési gesztusok közé ágyazva érvényesül, a nagymama az egyenes képmutatást, a pókerszívet ajánlja renitenskedő unokájának, a papa nem vasútépítési, hanem műemlék-hasznosítási korrupció ügyében környékezi meg a becsületes mérnököt.
Túlbonyolított és leegyszerűsített párhuzamok váltakozva emlékeztetnek az eredeti történetre (a megidézett dalok már kevésbé), a színpadon kavargó világ irreális, de nem igazán érződik találó szatírai elrajzolásnak. Inkább lapos torzképnek. Aztán a vesztegetési kísérletet nyílt, brutális erőszak váltja fel, miközben Miskát, a sofőrt és Marcsát, a szobalányt ugyancsak gátlástalanul alázzák a mai urak. Mindebből egyenesen következik a kiszolgáltatott értelmiségi és a kiszipolyozott munkás szövetsége. Mint a hajdani ideológiai tankönyvekben, csak éppen Czukor Balázs feltehetőleg nem belőlük tanulta.
Miska a báli jelenetben nem gúnyolódik, nem karikíroz, nem kifiguráz, hanem igazságot szolgáltat. A messziről, egyenesen Afrikából érkezett és négernek maszkírozott Eleméry gróf álcájában nemcsak feltakaríttat a kevély, ám a nagy üzlet reményétől elvakult apósjelölttel, de busás kárpótlási szerződésre is kényszeríti a becsületes mérnök és a lerombolásra szánt kastély javára.
Sőt szabványos bohózati személy- és aláíráscserékkel a szerelmeseket is összeesketteti. Az egész már-már mesei-bohózati boldog végbe torkollik, a megkönnyebbült nézők boldogan tapsolják a Cintányéros cudar világ ritmusát. Az átíró-rendező azonban nem éri be ennyivel, nem elégszik meg azzal a valószínűtlen reménnyel, hogy hőseink a hazai vadkapitalizmusból elmenekülnek a mesebeli Afrika civilizált és igazságos édenébe, hanem még egyszer befejezi az előadást, valami csaknem követhetetlen, kiábrándítónak szánt felfordulással. Ez a pótlólagos befejezés éppoly bizonytalannak tűnik, mint a közhelyek közt botladozó kezdés.
A rokonszenves igyekezeten az előadás színpadi megvalósulása sem jut túl. Takács Lilla díszlete nagy vonalakban jelzi az előkelősködő környezetet, Domokos Barbara gondoskodik a darabhoz és szereplőihez illően vegyes jelmezekről. Czukor Balázs rendezésében a színészek többnyire alapfokon rakják fel a figurákat. Annyira, hogy az néha már stílusnak látszik. Kovács Gergely Mágnás Miskája természetesen nem táncos-komikus, hanem sértett munkás, Kelemen Zoltán mai grófja gátlástalan vállalkozó, Bálint Éva elnyomott és ezért titkon lázongó feleség.
Alberti Zsófi Marcsájában a szobalány megalázottságának átérzése is fel-feltűnik, álgrófnőként pedig eleven élettel robban a vázlatrajzok közé. Vlahovics Edit cinikus nagymamaként, Avas Attila közjegyzőként közreműködve kelt igazi színházi pillanatokat. Sodró Eliza egy mai lány szürkeségével kontrázza a primadonnaszerepet, a kis, kopasz Kőmíves Csongor meg tökéletes ellenbonviván egy ellenoperettben. Hiába igyekszem nem értetlenkedni. Az előadás után úgy érzem magam, mint zsemlemorzsa a fáradt olajban.
Weöres Sándor Színház, Szombathely
