A nemrégiben hatvanadik életévét betöltött holland írónak éppen a tizenharmadik kötete hozta meg a világhírt: A vacsora bestseller lett a The New York Timesnál, és – ugyancsak a könyvborító tanulsága szerint – az Oscar-díjas Cate Blanchett rendezésében film készül belőle. Amin egyáltalán nem kell meglepődnünk. Nem csak a siker miatt. Maga a regény is olyan, minden részletre kiterjedő aprólékossággal van megírva, hogy helyenként az lehet a benyomásunk, mintha forgatókönyvet vennénk a kezünkbe.

Pontos, tűéles leírások nemcsak a környezetről és a szereplők külleméről, hanem utóbbiak belső történéseiről is. A szöveg első fele időnként majdhogynem csak ebben különbözik a forgatókönyvektől, ugyanakkor ettől lesz mégis regény: magyaráz, feltételez, keresi a motivációt. „A fülbevaló kicsit az a nőknek, mint a borotválkozás a férfiaknak, minél nagyobb a fülbevaló, annál fontosabb, annál ünnepélyesebb az alkalom” – szögezi le például az elbeszélő, egyben az egyik főszereplő, mintha az efféle kijelentésekkel akarná indokolni, hogy miért kellett nagy figyelmet fordítanunk előbb a férj borostájának, majd a feleség, Claire öltözködésének és küllemének.

A regény ezekből a voltaképpen apró, ám jelen esetben szánt szándékkal felnagyított momentumokból kezd el építkezni: filmszerű jelenetként megírt rövid fejezetekkel, alapos megfigyelésekkel és a meglesett dolgok (néha kicsit szájbarágós) magyarázatával. Mindeközben a történet hosszú oldalakon keresztül rendkívül lassan, mondhatni, nehézkesen bontakozik ki és halad előre.

Két házaspár – két fivér és a feleségük – vacsoráznak egy előkelő étteremben. „Szegénységi bizonyítványnak tartom, ha egy társalgás túlságosan hamar a filmekre terelődik” –mondja az elbeszélő, Paul, az ifjabb testvér. Mivel azonban a vacsora résztvevői a Match Point című filmet mint Woody Allen újmunkáját emlegetik, ez jó ürügy arra, hogy megtudjuk, 2005-ben vagyunk. (Fontos szerep jut egy másik filmes utalásnak is, amely Antonioni Nagyítására vonatkozik.) „Játszhatok nyílt lapokkal is” – tudatja Paul, jelezvén, hogy egészen közeli információkat is meg bírna adni a helyszínről.

A város nevét végül mégis takargatja, noha egy helyütt elszólja magát (Amszterdam), hogy ő-e, vagy az író, annak nincs jelentősége. (Koch egyébként rendkívül kritikus a honfitársaival szemben, megkockáztathatjuk: alapvetően nincs jó véleménnyel róluk.) Az ugyanakkor már az első fejezetekből kiderül, hogy a vacsorának nem csupán az időtöltés és a társas kapcsolatok ápolása a funkciója. Az idősebbik fivér, Serge a miniszterelnöki poszt várományosa, nem mindegy tehát, hogy milyen képet mutat magáról, az pedig még kevésbé mindegy, hogy milyen családja van.

Viszont a családdal, helyesebben mind a két családdal van valami, amit meg kell beszélniük. Hogy pontosan micsoda, az a kezdeti, hosszas sejtetés után csak a regény felénél kezd kibontakozni. „Egy rossz könyvet sem tesz már le az ember, ha átrágta magát a felén, és ha kínlódva is, de végigolvassa; hát így maradt ő is Serge oldalán” – közli velünk Paul a sógornőjéről, Babetteről, ám ez akár a regényre is igaz lehet. Az persze túlzás, hogy rossz könyv lenne, erről szó nincs, a nemzetközi sikernek igenis van jogosultsága – a felénél (a főmenü elfogyasztásánál) azonban kétségkívül jelentős, a szöveg javára szolgáló ugrás következik be.

A fejezetek meghosszabbodnak, egyre kevesebb, a fentihez hasonló bombasztikus megállapítással találkozunk, és ami a legfontosabb:már nemcsak a vacsorázó társaságot és az előkelő étterem körülöttük sürgölődő sznob személyzetét látjuk, hanem visszalépünk az időben, és Paul magyarázatai helyett a nem is annyira régmúlt eseményeiben találjuk meg a szereplők viselkedésének motivációit. És ahogy az már a rejtélyek esetében lenni szokott, jócskán érnek meglepetések is. A helyenkénti túlírtság, a elaprózottság, az esetenkénti következetlenségek és a (feltehetően szándékoltan) nehéz kezdés ellenére A vacsora már az elejétől fogva nyugtalanító könyv.

Ám míg az első felében a homályos utalások és a sejtetés mögül kitüremkedő kérdéseinket elzsongítja az ólomlábakon vánszorgó cselekmény, mintegy elterelve figyelmünket arról, amiről a regény voltaképpen szól, addig a második felében már robban, sőt egyenesen robbanássorozatot produkál a feszültség, amely végül mégis megoldatlan és elvarratlan marad. Abban a világban, amelyről e könyv beszél, ez nem is lehetne másként. Politika és etika, erkölcs és érdek, bűn és büntetlenség, valóság és látszat, igazság és hazugság áll szemben egymással. A végső konklúzió pedig az lehet, hogy ebben a regény által megrajzolt, mindannyiunk számára nagyon is jól ismert világban – a mi világunkban – már nem áll meg Tolsztoj tétele. A boldogtalan családok is egyformán boldogtalanok.

Európa, 296 oldal, 3490 forint, Fordította: Bérczes Tibor