Aki ismeri a Hosszúlépés városi sétáit, azt nem is lepheti meg különösebben a mondat; mert biztosan nem azért jön el a nevezett csapat Cseh Tamás-túrájára a Vízivárosba, hogy együtt énekelje a többiekkel mondjuk a Budapestet. Hanem hogy a kellemesen fárasztó urbán gyaloglás után érdekességekkel a szívében térjen haza. Ez egyébként nem csak a dalszerzőhöz kapcsolódó séta esetében van így.

Merker Dávid a helyszínen készült képet mutat, amelyen Cseh egy ötszázas FIAT-ba készül beszállni

– A Hosszúlépésnél mindig azzal foglalkozunk, amit szeretünk, amihez valamelyikőnk személyesen is kötődik. Cseh Tamás esetében ez a kötődés éppen nekem volt meg közülünk – mondja a korai harmincas Merker, aki persze tudja, hogy számos kortársa is így van ezzel, egyáltalán: hogy Cseh Tamást sokan szeretik, sokan kíváncsiak rá. A privát érdeklődésen túl pedig azért is jött létre a dalnok vízivárosi éveit bemutató program, mert az életmű korai szakaszáról beszélvén a Kádár-korszak középső része, az éra nihilizmusa is jól illusztrálható Merker szerint.

A harmadik ok prózai: annak idején a Café Budapest Fesztivál is felkérte a szervezetet a séta megszervezésére. Akkor még úgy volt, csak néhány alkalomra futja, de a folyamatos érdeklődés napirenden tartotta a körülbelül kétórás programot. Talán a legnépszerűbb sétájuk ez, ami abból is látszik, hogy Merker éppen önkénteseknek „tanítja be” a séta útvonalát, mert „nem tudok már ennyit tartani”. Amellett, hogy elmondja nekik, egy-egy állomáson milyen információkat érdemes mindenképpen megosztani a sétapartnerekkel, arra is figyelmeztet, hol tanácsos pihenőidőt hagyni, milyen hangerő szükséges a nagyobb csoportok esetében, s hogy milyen kérdésekre számíthat a sétavezető.

Azért éppen a Vízivárosból indulunk, mert bár ez a főváros egyik legkonzervatívabb környéke, Cseh Tamás pályájának kezdeti időszakában mégis a budapesti underground ifjúsági kultúra egyik központja volt ez a városrész, vagyis az énekes életét meghatározó helyszíneken keresztül erről is lehet beszélni. Így hát a híres Iskola utcai, Bereményi Gézával közös albérleten túl, ahol az első közös dalok születtek, a Batthyány tér mögött is időzünk keveset, ahol a közelben lakó Cseh Tamás akkori kedvenc kocsmáit találjuk.

Az Angelikát például, ami akkoriban még jóval kevésbé számított procc helynek, esetleg a Jeneit vagy az Isolabellát, mely ma is ezt a nevet viseli, kicsit odébb meg ott a Csarnok büfé, ami most már Nagyi Palacsintázója néven fut. Itt még arra is van idő egyébként, hogy a korabeli vendéglátóipari struktúráról beszélgessünk, egyebek mellett arról, hogyan próbálta szétzúzni a törzsasztalok, a szabadság kis kocsmai köreinek „rendszerét” a szocializmus.

A Horgásztanyánál, majd a Párizs Kertjénél is megállunk, itt meg a Kex együttesről van szó: a hatóságokkal nem éppen jó kapcsolatot ápoló Baksa Soós Jánosék egyik koncertjének szünetében lépett fel először Cseh Tamás. Előkerülnek régi cikkek az Ifjúsági Magazinból, a Magyar Ifjúságból, később, az Andrássy-palotában pedig Cseh Tamás és az állambiztonság viszonyáról beszél Merker. Például arról, hogyan állítottak rá ügynököket, illetve hogyan próbálták beszervezni az énekest, meg arról, mi is volt pontosan a pisztolyügy. (Még fegyverkereső, titkos házkutatást is tartottak lakásában a belvédelmi szervek, mert valaki látott nála egy játék pisztolyt.)

A Még kér a nép című Jancsó-film forgatása kapcsán az is kiderül, hogyan került kapcsolatba a nemrég elhunyt rendező Cseh Tamással. Aztán feljutunk a Várba, a Dísz térre, a városligeti kezdet után ugyanis a közelben működött a Gyurkó László vezette Huszonötödik Színház, a rendszeres Cseh–Bereményi-estek első helyszíne. Sokat megtudunk itt a nehézségekről, melyek az első nagylemez kiadását övezték, a korszak könnyűzenei struktúrájáról, az ORI–OSZK–Sanzonbizottság „szentháromságáról”, a Hanglemezkiadót vezető Erdős Péterről. Az utolsó állomás pedig az egykori Ifjúsági Park, melynek hírhedten pofozkodó főnökét, a később sikkasztásért hat évre leültetett Rajnákot Cseh Tamás is megénekelte.

Színes sztorik, újságcikkek, korfestés. Fel sem tűnik, hogy már két órája rójuk az utcákat, s közben eltelik öt-hat esztendő is. Az Ócska cipőt először legfeljebb a szomszédok hallhatták, aztán a házibulik ugyancsak nem túl népes tábora élvezhette, de néhány éven belül már több ezren, később pedig az egész ország megismerhette az azóta legendássá vált dalokat.