Szíven ütötte édesapja halála is, kétszer járta meg az El Caminót. Nem vallásos, de hisz. A színházban is. A kritikát nem szereti, mármint olvasni, mert ha pozitív, még hiúbbá tesz, ha negatív, összetör. Miközben a szabadkai Bódis cukrászdában beszélgetünk, számtalanszor elhangzik a sírás és az őszinteség szó. Veszélyes szakmának tartja: a művész bánt és őt is bántják.

– A közhelyek is lehetnek igazak, nem? – kérdi, állítja. A legrangosabb vajdasági magyar színészdíjat úgy köszönte meg, hogy szeretne minden évben jobb színész és jobb ember lenni. Sokan kinevették.

Beszél az apa haláláról, a Szent Jakab-útról, a megzsarolt színésznőkről, hogy mit jelent „trianoni” magyarnak lenni. Zavarba ejtő a nyíltságával, és ahogyan mondja, talán nem az az érdekes, mi történt vele, hanem hogy miről fantáziál. Nem az, mi volt, hanem hogy mi lehetne? Vagy az előbb idézett jelmondatot „lefordítva”: ne csak a rosszat lássuk, hanem a jót is. E szentenciákra általában cinikusan reagálnak, arra is, ha a színházat missziónak tartja. Amikor bement a felvételire az újvidéki színművészeti akadémián, megkérdezték, mert annyira látszott rajta, hogy minek örül. Hát erre várt egész életében, így ő, hogy itt legyen, és biztos benne, hogy felveszik.

Addig szerelemből csinálta, azóta feladatok vannak és a félelem a kudarctól. Nyolc éve került Szabadkára a Kosztolányi Dezső Színházba, amely Urbán András vezetésével nemcsak a magyar, de a délszláv térség egyik legmarkánsabb „angazsált” színháza. A társadalmi problémákat boncolgatva provokál, kérdez, hol szóban, hol csak mozgással, képekben. (Poszt)avantgárd, alternatív, radikális. De mára elismert, sőt kultikus.

Ő sem panaszkodhat: besöpörte az ifjú színészeknek járó díjakat Szerbiában, Magyarországon, így a POSZT-on is. One-Girl Show című monodrámájával végigtájolta a vajdasági falvakat, ezerarcúan játssza el saját magát és valaki mást. Az Urbán rendezte darab nem lóg ki a Kosztolányi repertoárjából, a falvak népe mégis (?!) jól fogadta: az előadások után ugyanúgy megnyíltak előtte az „egyszerű” emberek, ahogyan ő is az előadásban. El akarják mesélni, mi van velük, ő meg kinyitja a csapot a show-val. Igazi közege a Vajdaság, sosem vágyódott el, ez élteti. Megjárta a Vígszínházat Desdemona szerepéért, de ő se nem szerencsétlen, se nem veti meg más nemzet fiait, és inkább hazajött.

Már sokak szemében sztár, ám semmiféle allűrt nem lehet rajta észrevenni. Visszafogott, szerény és pontos. Nehéz kiismernem, hány Béres Márta van. A színházában szerepei gyakran agresszívak és cinikusak, gonosz, rossz embereket játszik. Most viszont arról beszél, mennyire más az ő generációja. Az idén lesz harminc, és aztán engem üt szíven azzal, hogy a mi háborús nemzedékünkről fogalmaz úgy, bármegértően, hogy „dühösek, haragosak vagytok, elmentetek a falig, belevertétek a fejeteket”.

De most ők jönnének, mással és másként. Van egy jó kis szabadkai társaságuk, rendező, költőnő, filmes. Szó sincs arról, hogy ne szorulna össze a gyomor, ne lenne fájdalom, szenvedés, ne a közegből indulnának ki, az ő posztháborús nemzedékük mégis optimista, tisztulási folyamatot látnak, élni akarást a káoszban is. Társasága hiszi, hogy a művészettel ugyan nem fogja megváltoztatni a világot, de ha magukat a műveik révén jobbá teszik, talán e kis koncentrikus körök kiterjednek másokra is: jobbak lesznek.

Radnóti-előadásra készül