Gorkij darabjában a való élet, a társadalmi nyomorúság fölött éteri magasságokban lebegő értelmiségiek tekintik magukat a nap gyermekeinek (Makai Imre fordításában fiainak), míg Radnai Annamária új, színpadra termett szövegében a mélyben élők, az aljanép nevezi őket fényevőknek. Az eredeti harmadik felvonás elejére iktat be az átdolgozó egy jelenetet, ahol a darab proli figurái, a durva lelkű lakatos, a különben kötelességtudó házmester és egy rejtélyes, kóbor egzisztencia mámoros képzelgés közben találja ki, hogy az elszegényedett, de világmegváltásról ábrándozó értelmiségiek a pénzhamisításon kívül nyilván attól élnek, hogy megeszik a fényt.

Ez a darab realizmusához képest szürreális ötlet tovább mélyíti azt a szakadékot, amely az eredetiben is elválasztja a fent és lent élőket. A betoldásban megfogalmazott képtelen, rágalmakra, előítéletekre fogékony gondolkodásmód motiválja azokat a szenvedélyeket, amelyek az utcán a kolera miatt vezetnek lázongáshoz, s ami aztán a darab hőseinek otthonába is betör. A populista demagógia születését és hatásmechanizmusát látjuk. Ettől lesz igazán mai darab Gorkij csaknem száztíz éves műve. Az értelmiségi ábrándozás a politika alantasságába ütközik.

Az előadás remekül ötvözi a két világot, a régi oroszt és a mai magyart. Szellemi izgalmat kínál azzal, ahogyan a patriarchális feudalizmusból kinövő orosz nemesi-értelmiségi életformába beleilleszti a XXI. századi értelmiségi létet is fenyegető problémákat. Khell Zsolt kopott díszletéből minden hiányzik, amit a szerző a régi életmód jellemzésére képzelt el. Szakács Györgyi divatjamúlt ízlést jelző ruháiban kiválóan megmunkált színészi alakításokat láthatunk, ahogyan a Katonában – és Ascher Tamás rendezéseiben kiváltképpen – megszokhattuk.

Kocsis Gergely a szórakozott professzor szerepszabványát emeli meg és dúsítja narcisztikus gesztusokkal. Mindenkihez jó, minden kívánságot teljesít, közben szörnyen szenved mindentől, ami zavarja reménytelen munkájában. Pálmai Anna borzas-tüskés rövid hajával már első megjelenésekor sokat elárul Liza labilis lelkéről, aztán mintaszerűen vezeti végig tragikus sorsán. Jordán Adél hálás szerepet teljesít ki. Gazdag özvegy mély érzésekkel, ostoba sznob igazi, erős szenvedéllyel, aki ráadásul minden tulajdonságát kívül hordja, kontrollálatlanul mutogatja.

Nagy Ervin keserűségét, kiábrándultságát fegyelmezetten viselő erős jellemű férfit hoz színre, akitől az öngyilkosság lehet idegen tett, meglepő képtelenség, de nyilvánvaló konzekvenciák logikus levonása is. Ónodi Eszter mint elhanyagolt feleség józan realizmussal viseli és kezeli a bonyolult helyzetet: szereti a habókos professzort, aki tudományos buzgólkodása közepette kevés figyelmet fordít rá, és nem szereti az iránta olthatatlan szerelmet mutató festőt. Mégis ő álmodja meg a nap gyermekeit, a jövő nagyszerű embereit ábrázoló képet.

Fekete Ernő fanyar pontossággal adja a festőt, akinek rossz a véleménye az emberiségről, mégis megfestené a szimbolikus művet. Máté Gábor és Tasnádi Bence apa-fiú kettőse érzékletesen rajzolja meg az üzleti realisták félénk-suta, tisztelettel teli, de elutasító viszonyát a rajongó értelmiségiekhez. Bezerédi Zoltán erőteljesen hozza a brutális alantasságot, a reménytelenül eltorzult-eltorzított, sértett-sérülékeny lelket, Ötvös András a mindenkihez hozzácsapódó örök haver, alkalmi ivócimbora. Lengyel Ferenc robusztusan jeleníti meg a kétlelkű házmestert: szavakban együtt lázong a prolikkal, de tettlegesség esetén a gazdáit védi. Pálos Hanna az érdekeit magához való ésszel átlátó ifjú szobalány, Csoma Judit meg az érdes öntudattal zsörtölődő dada szerepében árnyalja a kettős társadalmi tablót.

Lebegő értelmiség