Kritika: A Vezúv szövegfelhői
Csakhogy ami közte történik. Nos, az nem mindig lelkesítő. A futószalagon érkező filmek tulajdonsága, hogy nem képes hiteles karaktereket varázsolni a látvány elé, kapirgálja a felszínt, és nagyon ügyel arra, hogy a ceruza ne szakítsa át a papírt. A görög mitológia fontosabb történeteinek feldolgozása mind-mind látványos kudarcba fulladt, mert a filmesek csak digitális trükkökkel előállítható lényeket láttak-látnak, nem világmagyarázatot.
Így lett könnyen fogyasztható popcornmozivá A titánok harca 1–2., a Halhatatlanok és legutóbb a Herkules legendája. Ám ezek igazából csak előjátéknak számíthattak volna egy igazi tragédia szélesvásznú megfilmesítéséhez: Pompeji pusztulásához. Néma-, kaland- és dokumentumfilmek sora dolgozta már fel a történelem egyik legnagyobb katasztrófáját, legutóbb éppen egy olasz, könnyáztatta dráma (Pompei: Egy város pusztulása).
A Vezúv kitörése ugyanakkor valóban Hollywood nagyjainak asztalára kívánkozó téma, csak nekik van olyan digitális boszorkánykonyhájuk, amelyben egyszerre nyerhetné el fenségét és elemi erejét. A heggyel nincs is baj. Úgy is mondhatnám, hogy a Vezúv az egyetlen alapos és kidolgozott szereplője a filmnek. Meg talán a város, Róma ékköve, bár az helyenként már úszik abban a túlfinomult giccsben, amellyel odaát szokták nyakon önteni az újraélesztett birodalmakat.
Szóval csak az lett volna a feladat, hogy hihető sorsokat, elfogadható cselekményt varázsoljanak az esemény köré. Hogy ne a díszlet vigye el az egészet. És ez az, ami nem sikerült A kaptár című képregénysorozatot megfilmesítő Paul W. S. Andersonnak, akinek ez lehetett volna az első komolyan vehető rendezése. Illetve annyira sikerült, mintha Pompeji is képregényből nyerné valóságát. Szövegfelhővel és színes ceruzával.
A film tele van viaszfigurával. Mind közül a legrosszabb Kiefer Sutherland egy római szenátor – a főgonosz – szerepében. Olyan tompán mozog, mintha jelmezbálra hívták volna, és sehol nem találja a kijáratot. De csak az ordas közhelyekig jutnak a bociszemű szerelmesek is, Emily Browning Cassia bőrében, aki a város leggazdagabb családjának sarja, illetve a Trónok harcából importált Kit Harington, aki Milót, az érző szívű gladiátort alakítja. Csakhogy a Titanic sémája itt egyáltalán nem működik: Lent és Fent nem képes találkozni, nincs kémia, a szerelem olyan marad, mint egy túl édes bonbon, amit senki sem akar lenyelni.
Egyedül Atticust, a bajnokot nagyon lassan beszélve megformázó Adewale Akinnuoye-Agbaje ér el hangyányival többet a zuhanó tűzbombák effektjénél, A beleélést sok minden más is akadályozza: a római szenátor „beruházásról” beszél, Atticus a pánikszerűen rohanó tömeg közepén úgy veti oda Milónak, hogy találkozzanak később a kikötőnél, mintha az csak pár négyzetméteres őrbódé volna egy zsákutcában. Pompeji lakói sem képesek kilépni az arctalan tömegből, nincsenek személyiségek, csak itt is a közhely tompasága: Atticus egy megbotlott kislányt segít fel a földről, a szökőár előtt pár méterrel.
Annak, aki látványos filmre vágyik, remek szórakozás lesz a Pompeji, ráadásul 3D-ben. Aki viszont szeretné átélni a bűnös város drámáját, az istenek haragját vagy azt a tényt, hogy hosszú-hosszú ideig egy lávadugó akadályozta a kitörést, emiatt az ott élők úgy hitték, hogy a kialudt vulkán csak mordul egyet-egyet időnként, nos, az keressen más mozit. Mert különben csak azt érzi, hogy a Titanic kliséit házasították össze a Gladiátorral, csakhogy a gyermek nem sírt fel a szülőszobában.
Pompeji, Forgalmazza a Pro Video Film
