Herbert Anikó a kiállítás tájékoztató füzetében ír erről, és a szándékos vakság fogalmához példaként említi a banki jelzáloghitelt, a katolikus egyház gyermekmolesztálási ügyeit, az iraki háborút és a politikai életet. Ugyan nem teszi hozzá, hogy főként a hazai politikai életre gondol, de ezt meg hozzáteszik művei, amelyek főszereplői: Kossuth Lajos, aki szoborként, karjára erősített hevederekkel a Parlament elől magasba emelve éppen szimbolikus terek fölé repül, továbbá birkák, amelyek erős szimbiózisban élnek a képek harmadik főhősével, Magyarországgal.

Az alkotások némelyikén maga a művész is megjelenik, az egyiken például mezítelen önmagát próbálja eltakarni egy méretes Magyarország-sziluettel, úgy-ahogy sikerül is neki. De vissza Kossuth Lajoshoz, akit tavaly úgy reptettek el a róla elnevezett térről, hogy lába se érte a földet, ám most Herbert Anikó installációján választhat, hogy a művész által festett hátterek melyikében talál megnyugvásra. Művész lesz ő maga is, filozófus vagy álmodozó, netán tétlen várakozó, esetleg természetbe menekülő remete vagy hazafi? Kossuth repül, ki tudja, hol áll meg!

Herbert Anikó további művein birkák lepik el Magyarországot, itt-ott válaszul pedig Magyarország lepi el a birkákat. Az egyik képen például egy birka oldalán jelenik meg az ország, akár egy nyílt seb vagy egy sugarakkal körülölelt vallási szimbólum: a Mindent Látó Szem. Magyarország és a birkák szorosan együtt mozognak, alighanem a valóságban is, de erről bővebb információk a belpolitikai hírek között találhatók.

A birkák hol natúr színekben látszanak, hol arany vagy rózsaszínűek, fekete bárány viszont nincs közöttük, jelezvén, hogy ezúttal bűnbakkeresés sincs, csak állapotjelzés, finom irónia. Van aztán egy sorozat, amelynek címe József Attila szép szavával: Világhiány. A kollekció talányos képekkel jelzi, hogy mostanában a jelenben élve is a múltban bolyongunk, vagy a jövőt firtatjuk, ahelyett, hogy megtalálnánk a jelenben a jelent, az éppen aktuális világban az éppen aktuális világot. De most világhiány van, ismét lehet töprengeni egy picit.

Herbert Anikó Boldogsághelyek című sorozatán néhány boldog pillanata helyszínét festette meg. Meséli: amikor először rábukkant a boldogsághelyek kifejezésre, sziruposnak vélte, de később rájött, hogy ez a fogalom jószerével az egyetlen, amely a boldogsággal kapcsolatban érvényes. Mostanában a szélesen hömpölygő, tartós öröm ritka madár ugyan, de szép, emlékezetes pillanatai mindenkinek vannak, nem csoda, hogy azok helyszínei is erősen belevésődnek az emlékezetbe.

És lehet ez egy buszmegálló, ahol valaki gyönyörű, szélfútta perceket élt meg, vagy egy szőlőlugas, ahol egy szorgos őszi árnyék terült a lábai elé. Látható végül egy nagyméretű, rózsaszínű Magyarország-sziluett, amelyet a művész pukifóliával borított be, de úgy, hogy a buborékok belülre kerültek. A becsomagolt, magára maradó zárt térben aztán a léghólyagok kedvükre egymásnak eshetnek, de nem árt tudniuk, hogy a pukkanásokat követően nem marad utánuk más, csak egy viharvert, rózsaszínű pacni: Magyarország.

Herbert Anikó finom akvarellmunkáit nézve mosolygunk ugyan, de a mosolyunk nem őszinte. Úgy érezzük magunkat, mint Kossuth Lajos: repülünk az ismeretlenbe, és most különösen ügyesen kellene döntenünk arról, hogy végül hol állunk meg.

A birka oldalán az ország, akár egy nyílt seb vagy sugarakkal körülölelt vallási szimbólum