Portugáliából például azt, hogy egyetlenegyszer ültünk be rendes étterembe, s az összekuporgatott zsebpénzünkből valamilyen ismeretlen ételt rendeltünk ötven escudóért. Összeégett, rágós tintahaldarabokat kaptunk, miközben ugyanennyiért a szomszéd asztalra egy hatalmas sült hal érkezett, szépen felívelt farokkal, merengő tekintettel. A hűtött sárgadinnyében tálalt gyümölcssaláta sem vigasztalt, arra gondoltam, hogy csak egy szorongó kelet-európai tud ennyire mellétrafálni a gazdag menüsorból, más becsukott szemmel is legalább egy spenótágyon sült cápasteakre bökne vagy kagylókkal bolondított spagettire. Nem értettem, miért nem hasonlít a portugál nyelv a franciára legalább egy kicsit, hogy könnyebben elboldoguljak ebben az ismeretlen világban, miért kell a Tejo folyóban a jét zsének ejteni, mitől olyan kicsi a banán. Először szaladtunk bele a nagyvilágba, két unokatestvér, fiú és lány, frissen érettségizettek, két külön, de mégis nagyon közös világból, órákig diskurálva a világ dolgain. Abban például rögtön egyetértettünk, hogy noha a Keletiből indultunk, már Bécsben le kell szállni, átnyergelve a misztikus Rózsalovag nevű expresszre, ami Párizsig röpített azután.

Ott álltunk a Mariahilfer Strassén, bódultan a felnőttség és a szabadság első állomásán, kezünkben az egy hónapig érvényes vasúti jeggyel, amelyikkel bárhol megállhatunk és bárhonnan továbbmehettünk.

Csoda-e, hogy már az első nyugati vasútállomás rabul ejtett? A piacon pedig egyenesen sokkot kaptam a hegyekben álló banántól. Ahhoz voltam szokva, hogy banánt az én városomban csak a pártbizottságon lehet kapni, onnan szól át a titkárnő az ismerősöknek, akik aztán juttatnak kettőt-hármat a vidéki rokonoknak is. Amikor életemben először ettem banánt, azt mindjárt ötfelé kellett elvágni, hogy mindenkinek jusson legalább egy falat. Még a banánhéjat is napokig szagolgattam utána, eltelve a ritka gyönyörűséggel. A bécsi piacon meg hegyekben állt ez az áhított gyümölcs, csak a shillingeket kellett számolgatni, menynyire lesz elég.

Pláne, hogy meg akartam kóstolni legalább még egy egzotikus gyümölcsöt.

– Cváj kivi – mondtam a jól szabott ingben ott állókofának, aki barna papírzacskóba csomagolta a két földeszöld színű szőrös golyóbist. Egyet nekem, egyet Attilának.

–Mondhattad volna, hogy cvej. Az úgy jobban hangzik. Osztrákosabb – közölte ekkor pesti unokatesóm, amitől hirtelen úgy éreztem, hogy az enyémhez hasonló palóc akcentussal még Mikszáth Kálmán se tudott volna két kivit kérni. Pedig nem is vagyok igazi palóc, annak ellenére, hogy az én falum hivatalosan e tájegységhez tartozik. De rendesen nálunk csak Varró Bözsi néni ejtette a diftongusokat, a többiek legfeljebb valamilyen ahhoz hasonlatos műpalóc nyelvet használtak. Ezt onnan tudom, hogy később egy nyelvészeti dolgozathoz egyedül tőle tudtam kicsikarni, a fecske szót eredeti hanglejtéssel, kiválóan megkülönböztetve benne a nyílt és zárt e-t. Magnón őriztem a szavakat sokáig, aztán egy semmi kis riport kedvéért letöröltem az egészet, s ezt máig nem bocsátom meg magamnak.

– Cváj kivi – mintha ezt zakatolta volna egészen Párizsig a Rosenkavalier expressz is, amelynek egyik fülkéjébe aztán bevackoltuk magunkat. A szőrös kis golyókat svájci bicskával vágtuk ketté, s kanalaztuk a sosem ízlelt, egyszerre édes, savanykás, fű és mennyei manna ízű lédús gyümölcsöt. Mire leszálltunk a Gare de l’Esten, egészen úgy éreztem: ehhez a világhoz tartozom, itt születtem, itt nőttem fel, s lehet, hogy egy kicsit tájszólással beszélem még e különös, idegen nyelvet, de belejövök majd, nagyon is bele.

DOROS JUDIT

A Népszabadság munkatársa, miskolci tudósító. 2005-ben jelent meg Átkozott, édes föld című novelláskötete, Gyöngyöspatáról írt riportkönyve 2012-ben e-könyvként látott napvilágot.