Míg alszik szívünk Jézuskája
Az ajtónk előtt állva telefonált, hogy megkérdezze, ráérünk-e éppen, mert ha igen, akkor itt van, engedjük be. Pár hónapos kisfiamnak hozott ezt-azt, beköszönt neki, üdvözölte az életben, aggodalmas szeretettel. Nagyon sokat tudott a halálról és a születésről, az emberi test legradikálisabb tapasztalatairól, csak valahogy épp az ittlét volt végtelenül idegen számára. Olyan furcsa volt mindig, saját magának is, hogy is került tulajdonképpen oda, ahol éppen van. Hogy került például az ajtónk elé nem egészen egy éve. Végtelenül kedves, szelíd ember volt, csak önmagát nem kímélte, de a versei a legkegyetlenebbek és a legnagyobbak közé tartoznak a teljes magyar irodalomban.
A halált és a születést kapcsolták össze ezek a szövegek, legkésőbb azt követően már biztosan, hogy azt, aki neki életet adott, 2000 karácsonyán – a Megváltó kisded születésének ünnepén – rablótámadásban meggyilkolták. Karácsony és húsvét, nagycsütörtök éjszakája és az advent azóta folyvást összekapcsolódott abban, amit írt: az Isten általi elhagyottság és a várakozás a Messiásra. A test és lélek éjszakájának legmélyebb értője és ismerője volt Pilinszky óta, de akárhányszor belebukott ebbe a mélységes sötétbe, mindig kincsekkel megrakodva jött föl onnan. „Tünde ugyanis nem a Fényből, hanem a Sötétség világából érkezett. Kiszabadítva onnan a fényt, amelyet önmagába gyűjt” –írta a Csongor és Tündéről, annak a Vörösmartynak a drámájáról, aki ebben, az éj ismeretében legközelebbi rokona volt a Kaddist író Kertész Imre mellett. Egy kabbalista mítoszra utal a szöveg, Borbély Szilárd jól ismerte. A Messiásnak az a feladata, hogy az elrontott teremtés során foglyul esett isteni fényt kiszabadítsa innen a világból. Ebben akart segíteni annak, akit várt, akiről – bár úgy tartotta, nem jön, hanem már régen elment – nem szűnt meg soha beszélni és gondolkozni. Ő is a teremtés kilátástalan vaksötétjében fel-felvillanó fények összegyűjtője volt, és bízhattunk benne, akik ismertük vagy olvastuk, hogy a beszéd, a kifejezés igénye mindig erősebb lesz benne végül, mint az éjszaka vonzása, hogy végül mégsem fogja soha elnyelni a sötét. Mint – újfent – a Csongor zárósoraiban: „éjfél van és egyes-egyedül van ébren, virraszt a szerelem az örökös karácsonyi vigílián, az éjszaka legmélyén”. Magáról is írhatta volna, amit Tündéről írt.
A legelmélyültebb költői és költészettörténeti tudással dolgozott, a legtisztább költészet nyelvét teremtette meg, amely bizonyos pontokon mégis olyan egyszerű, hogy szinte együgyűnek hat, balgaságnak. Tudta, a végtelenül kevés keresztény egyikeként, hogy az ő hite a világnak balgaság. Teológiai elmélyültsége egy gyermek zavarodott nyíltságával párosult, ha beszélt, ha írt. Szinte ijesztő volt, mennyire értették egymást a fiammal: ki a születéshez volt közel közülük, ki pedig, már jó évtizede folyvást, a halálhoz. A születésben újra felmutatta verseiben a fájdalmat és a mocskot, a testek egymásra utalt, kölcsönösen kiszolgáltatott, kettős megpróbáltatását és ezzel a megtestesülés csodáját is elevenné tette újra: hogy minden születés a megváltás ígérete.
Az utóbbi években egyre közvetlenebbül foglalkoztatta a mély kilátástalanságba süllyedő Magyarország éjszakája is, ahogy lassan magára marad, kiszakad a remény és az emlékezet világából, az időből. A „leszakadó régiókról” írta a 2006-os olaszliszkai lincseléstől ihletett drámájában, hogy „az idő itt nem repül, / mint a könnyű nyíl, hanem / ahogy a sárcipő, kolonc gyanánt / ránk tapad és levakarhatatlan / súlyként visszahúz… A víz s a föld örök. A sárnak nincsen történelme semmi, / ebben jártak szarmaták, hunok, / és avarok, tatárok, szovjetek. Egymás nyomába lépünk itt időtlen.” A végtelen sár világából érkezett ő is, ott tanult bele a nyelv nélküli fájdalomba, testi nélkülözésbe, kataton brutalitásba, ez világos. Csak az nem érthető sehogy, csak az csoda, hogy honnan vette az Igét, a nyelvet, hogy mindezt megszólaltassa versben és elmesélje prózában. Hogyan kerülhetett az, aki innen indult el, az – igaz, mindig a dadogással és az elnémulással határos – kifejezés birtokába?
Ezzel búcsúzott különben, ezzel a beszámolóval, a Nincstelenekkel, a tökéletes és maradéktalan megfosztottság regényével. Ebből is látszik, hogy küldött volt, a mélységből érkezett, onnan kiáltott, és azért kellett lehatolnia minden szenvedés gyökeréig, hogy felébresszen minket a létfeledés elégedettségéből. Egyre gyakrabban tűnt el a szemünk elől, egyre ritkábban adott hírt. Ha csak kicsit figyeltem volna, rájövök, hogy nincs messze az idő, amikor már nem tér vissza. Megszakadt a szíve, azt mondják, nem bírta tovább. Nem volt még egészen ötven, elgondolhatatlan, hogy nincsen többé, de az is szinte elgondolhatatlan, hogy egyetlen emberi szív a „nem ember szívébe való” kínokat idáig is elcipelte. Most már olvasni kell őt, hogy ne felejtsük el, kik vagyunk, csak vendégek itt és idegenek, akik folyvást várakozunk valamire, ami meghalad bennünket: mert „ki születik, az halálra / küldetik a napvilágra / és a sírban szendereg”. Először azt gondoltam, mikor hallottam, mi történt, hogy többé nincs mire várni: nincs más, csak ez a keserves, elrontott teremtés, mióta világ a világ, azóta tart nagycsütörtök éjjele, és nem lesz soha semmiféle feltámadás. De most, hogy kicsit olvastam őt, megint nem tudom. Legnagyobb remekműve, a Halotti Pompát kiegészítő, kevésbé ismert, de gyönyörű betlehemes drámájának címe az, hogy Míg alszik szívünk Jézuskája. Benne igazán nem voltak illúziók, sem az emberrel, sem a történelemmel szemben, egyre közelebb került utóbbi drámáiban Bertolt Brechthez. És mégis azt mondja, hogy „míg alszik”. Hogy egyszer majd, ha máshol nem, hát kinek-kinek a szívében megébred. Ő végleg elaludt és mi virrasztunk: „Kérjük, mélyen belevéssed / Szíveinkbe szenvedésed.” Belevéste mélyen, a szövegeivel, a folyvást riadt tekintetével és a búcsú nélküli távozással is. És nekem, aki a zsidóságomról is sokat tanultam tőle, most már gyászünnep lesz minden szenteste, amelyeken ő is siratta az édesanyját, és ezentúl már én is mindig őt, a barátomat, az egyik legnagyobb magyar költőt.
Két részlet a Nincstelenekből
Anyám kövérkés kislány volt, úgy mondták. Nekünk sosem beszélt magáról, csak néhány történetet mondott el a gyerekkoráról. Jelentéktelen történeteket. Mintha nem is lett volna gyerekkora. A történetek is arról szóltak, hogy nem volt gyerek.
Olyan történeteket mondott el, amelyekben nevetett. De úgy hallottam, hogy inkább sír.
„Mért tetszik sírni?”, kérdeztem.
„Nem sírok”, mondta.
Azt mondta, hogy nevet.
„Látod, nevetek. Mert hála Istennek, elmúlt ez is. Minden elmúlik, hogy jó órában legyen mondva”, mondta.
„Elmúlik, csak közben olyan hosszú, hogy azt hiszed, sose lesz vége”, mondta.
„Közben nagyon rossz. Mint a lyukas gumicsizma a fagyos vízben.
Meg az éhezés, amitől nem tudsz elaludni, mert annyira korog a gyomrod. Hiába mondod egyik imát a másik után. Akkor úgy érzi az ember, hogy sose lesz vége. Sose lesz reggel. Pedig reggelig nem lehet enni. Akkor minden olyan végeérhetetlenül hosszúnak tűnik. Főként, ha gyerek vagy. A pulya mindentől retteg, mert tehetetlen és kiszolgáltatott”, mondta.
....
Ül a sámlin. A hátát a ládának veti.
Valamit mormol. Előre-hátra dőlve hintáztatja magát. Ma volt a hagyatéki eljárás, ahol a testvérei megtagadták.
„Nem vagy a testvérünk”, mondták. „Hogyhogy nem vagyok a testvéretek?”, kérdezte apám.
„Mer nem”, mondták. És álltak ott, ahogy a parasztok, összeszorított szájjal, makacsul.
„De mér is nem?”, erősködött.
„Mer neked nincs apád”, mondták. „Dehogy nincs. Egy apánk van.”
„Az csak a mi apánk”, mondták.
„Hogy-hogy?”, kérdi apám. „Tudod te azt jól”, válaszolták.
Hallgattak. Álltak még egy ideig, mint a gyerekek. Durcásan. Senki sem engedett. Nem tanultak meg engedni a másiknak. A falu törvénye szerint eljött az idő, hogy kivessék maguk közül. Már nem gyerekek többé, mert nincs apjuk. Most már nincs irgalom. A halál után nincs megbocsátás.
Apámban ekkor tört meg valami.
Ül a sámlin. Néz maga elé. Az összetaposott, parkettamintájú linóleumot nézi. Az inge ujját piszkálja zavarában. A mandzsetta alatt megrántja, hogy behasadjon a szövet.
Valami megszakadt.
