Állhatnék én is azon a pódiumon
Tinédzserkorától csakis zeneszerzőként tudta elképzelni az életét. Később lett volna már karmester is, így kezdett 16 éves korától kamaraegyütteseket, majd kórusokat vezetni. Ma már népművelőnek tartja magát.
Ahány korszak, annyi kifejezés került divatba erről a munkáról. A közművelődés gyönyörű reformkori szó – Eötvös Józsefék szellemiségét hordozza. Kiss Ernő fogalmai szerint a népművelő a közművelődés szakembere. A rendszerváltás után hívták művelődésszervezőnek, a képzést csúfolták „büfé–könyvtár szaknak”, közben pedig ezernyi falusi kultúrházat zártak be.
A népművelés fogalma XIX. századi eredetű, a népművelő viszont az 1950-es évek jellegzetes szavává vált. Úgy, ahogy most minden nemzeti, Rákosiék idejében minden népi volt: népművelő, népbolt, néprádió. Létezett talán elvárás, hogy amikor az újszegedi kultúrházat 1953. november 7-én a Magyar Dolgozók Pártja „visszaadta a népnek”, akkor a „népművelő” majd a hatalom kinyújtott karja legyen, de valahogy mindig autonóm gondolkodású emberek dolgoztak ezen a poszton.
Kiss Ernőt először magyar–ének szakra vették fel a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára. Szakot váltott, kis kerülővel diplomás népművelő lett, de a gyakorlati tudnivalók jó részét azoktól az „őskollégáktól” tanulta meg, akik már évtizedek óta a kultúrházban dolgoztak. Később az ELTE-n fejlesztette tovább ismereteit. Tanult tömény művelődéstörténetet, művészettörténetet, médiatudományt, szociológiát, településfejlesztést. Érteni kellett az emberi lélekhez meg minden máshoz is, amivel az intézmény foglalkozni akart.
– Én ezt halálosan komolyan vettem – mondja Kiss Ernő. – Amikor elfoglaltam az igazgatói állásomat, akkor tudatosult bennem, hogy egyetlen beosztottam van: a takarítónő, Mariska néni. Legelőször alapítottam egy kamarazenekart. Könnyen ment, ez a szakmám. Később bejött egy fiatalember, hogy jó lenne egy színjátszó kör. Ahhoz nem értettem, de elhatároztam, kiművelem magam, és érteni fogok ehhez is. Mariska néni tiszteletbeli népművelőként javasolta, alakítsuk újra a kertbarátkört. Az őseim kertészek voltak, rögtön beláttam, a körre szükség van. Törtem a fejem: valami olyat is kellene csinálni, ami csak nálunk van, másutt nincs. Így alakítottuk meg Szeged városában az első nyílt önismereti kört.
Mai napig kedvelt műfaj a zenei est és az irodalmi est. Zene és irodalom összefügg, átjárás van közöttük. Az esteket sztárok vezették régebben, a vendégek állították össze a repertoárt is, ami Kiss Ernőnek nem mindig volt ínyére. Volt, amelyik József Attila verseit könyvből olvasta fel. Úgy is telebakizta a két oldalt, utána meg még kevesellte is a honoráriumot. Amikor a pénz megcsappant, a sztárok elmaradtak. Kiss Ernő meg egyre jobban élvezte a mindenességet. Ironikusan mondogatja: maga írta, maga játssza,maga vigyorog rajta. De az utóbbi nem igaz: nevetni mindig bejön kellő számú közönség.
Az amatőr műsorokban az átlagosnál is közelebb kerül egymáshoz előadó és közönsége. A közművelődésnek ez a lényege: előadó és közönség állandó együttélése. – A széksorokban ülők úgy érzik: állhatnék én is azon a pódiumon –mondja Kiss Ernő. – Nem igaz, hogy abból lesz amatőr, aki nem eléggé jó ahhoz, hogy profi váljék belőle.
Kiss Ernő Pukánszky Béla professzort említi, Szeged legjobb gordonkásainak egyikét. Önálló előadóesteket ad, de az ország egyik legjobb neveléstörténésze, rektorhelyettesi feladatokat is vállalt. Az ilyen emberek nem a szó rosszabb értelmében amatőrök, hanem egyszer eldöntötték, hogy a több út közül, amely nyitva állt előttük, melyik a fontosabb, és nem vetették el a másikat sem. Aki nagyon akart profi lenni, de kudarcot vallott, rendszerint megkeseredik, amatőrként nem akar szerepelni.
Kiss Ernő hosszú pályája során sokszor hallotta, hogy „lépjen előre”, vállaljon magasabb beosztást. Egyszer meg is nyerte a pályázatot Szeged akkor legnagyobb művelődési központjának, a Bartók Bélának az igazgatói posztjára, de szétnézett, és egy hét múlva visszamenekült Újszegedre. (A Bartókot öt és fél éve bezárták, azóta is üresen áll.) Más kulturális intézmények vezetőit sűrűn váltogatják, ha a helyi hatalom összetétele változik, de a Bálint Sándor vezetőjének nem sokan kívánkoznak.
Gyönyörű a munka, csak nincs itt komoly pénz. Hárman dolgoznak, fűtik, világítják a házat – évi 12millió forintból. ( A szabadtéri nézőterét ennek többszöröséből szerelik össze nyaranta.) Igazgatóként maga reparálja a zárat, ha elromlik. De semmi sem feledtetheti azt az érzést, hogy itt valójában azt csinál, amit akar. A fenntartók számára ez a legolcsóbb művelődési forma, mégsem kér belépődíjat szinte semmiért. Ez is vonzó: az elszegényedő világban majd mindenért pénzt kérnek, ha kiteszi a lábát az ember hazulról.
A rövid téli és a hosszabb nyári szünetet ki véve Kiss Ernő minden este ott van a házban. Akkor zár, amikor elment az utolsó vendég. Megszokta. Ez az élete. Néha szeretne otthon maradni, ez csak addig tart, míg szembetalálkozik az első látogatóval vagy csoporttaggal.
Amikor népművelő lett, még színes tévé sem volt minden családban. Aztán berobbant a százféle kereskedelmi televízió, az internet, az okostelefon. Kiss Ernő szerint egyik sem nyújtja azt, ami visszatarthatná a közönséget az együtt elérhető közös élménytől.
