Old Purple
Egy idősebb sorállományú erre befejezte a dallamot, majd együtt váltottak gitár–Hammond-orgona duetté, és nyögve, nyüszítve, nyekeregve eljátszották a lelkes közönség előtt a Deep Purple Lazy című számát, többé-kevésbé a Made in Japan koncertalbumon hallható verzióban. Nem állítom, hogy már akkor is mennyire bölcs fiatalember voltam, de valóbanmár akkor is tudtam, hogy amit látok, az ballada a muzsika hatalmáról. Két ismeretlen egymásra talál csak attól, hogy a bezárt országban annyira ritkák a könnyűzenei lemezek, mindenki ugyanazt hallgatja.
Ők nyekeregnek, és ettől még vagy tíz másik felejti el az egyenruhát, a klotyót, feljebbvalókat és erőltetett meneteket, lóbáljuk nem létező hajunkat, azok vagyunk, aminek lennünk kellene, vidám idióták. Nekem ez a Deep Purple, nyilván nem is lehet ezt elvenni tőlem, úgyhogy nem mondhatom, hogy torkomban dobogó szívvel ültem volna a piros székre az arénában. Játszhatnak, amit akarnak. Ők játszhatnak. Mert az előzenekarként felvonuló Ivan & the Parazoltól szívesen eltekintettem volna, helyesek ezek a sovány fiúk, hogy megpróbálják fölébreszteni a hetvenes éveket, de ha nem tennék, még egy fokkal helyesebbek volnának.
Melegítenek, nem akarnak lejátszani senkit, de emiatt tényleg nem is játszanak le senkit, unalmas kis zúzogatás angol nyelven, kiabáló énekes, pedig azért van a mikrofon, hogy ne rekedten fejezze be a melegítést. A számok is felejthetők, a gitáros is, és amikor azt mondják, hogy már csak három számot játszanak el, alaposan rám ijesztenek. De aztán vége, még fél órán át pakolásznak a fehér lepedő mögött, és kezdődik az igazi koncert.
Annyi haszna mégis volt Ivanéknak, hogy az ember rögtön érzi, mennyire más, ha egy igazán jó gitáros nyúl a húrok közé. Az igazán jó gitáros már húsz éve nem Ritchie Blackmoore, hanem Steve Morse, aki elegánsan ötvözi az eredeti hangzást a saját elképzeléseivel, megőriz és nem szüntet meg. Az orgonáknál már esély sincs az eredeti változatra, Jon Lord másfél éve elhunyt, a helyette játszó Don Airey lényegében ugyanezt teszi, Hammond-orgona nélkül is hammondos hatásokkal dolgozik, aztán a koncert vége felé összehoz, már zongorahangszínnel egy magyaros betétet, Lisztből és a Monti-csárdásból, Szerelmi álmok és Magyar rapszódia, egész tisztes püföléssel, legalábbis ahhoz képest.
Voltaképpen ez már maga a Deep Purple-probléma.A régit akarjuk hallani, de a régi nincs, feloszlott, megszűnt, meghalt, az énekes Ian Gillannek pedig elment a hangja. Valaha Jézus volt a szupersztár első lemezfelvételén, ma egy helyes, kopasz, ősz bátyó, jövőre lesz hetvenéves. Rendben, tíz évet letagadhatna. Talán tizenötöt. És? Van, akit konzervál a rock. Akik túlélik, azokat.
A megoldás az, amit ők csinálnak. Igaz, hogy elment Gillan hangja, de még mindig az övé hasonlít a legjobban a régi orgánumára. Kihagyják a nagy sikolyokat, éppen csak fölidézik a gitár-ének kettős szólókat, és nyomják, ahogy bírják. Ian Paice most is pörget, most sem érti az átlagember, hogyan lehet ennyire szaporán ütögetni a dobot, pláne úgy, hogy közben leoltják a villanyt, és a dobverőre eszkábált színváltós ledek csíkot húznak. Kevés az újabb szám, a régiek blokkokba rendezve kergetik egymást, ha az ember rockklasszikussá vált, kénytelen ennek megfelelően föllépni.
Szépen fölépített program, egyre emelkedő hangulat, a hivatalos utolsó számra, a Smoke on the Waterre az emberek már kitárt karral énekelnek. Csodálatosan értelmetlen tízezren azt kiabálni, hogy füst van a víz fölött, és csodálatosan ez most az este legfőbb értelme. Az a harmincéves érzés: ballada a muzsika hatalmáról.
Papp László Budapest Sportaréna
