Mit fedeztek fel a képen? – Ablakok! Szemek! Bagoly!

Gyerekek ülnek félkörben Rozsda Endre A kékszakállú herceg vára című képe előtt a Magyar Nemzeti Galériában. A festmény absztrakt, de Rozsdára jellemzően, minél tovább nézzük, a színek annál változatosabb formákká állnak össze. A befogadó tekintete komponál. A gyerekek továbbmennek, a felnőtt látogatóknak az ablakok, a szemek és a bagoly körül lassan feltárul a titokzatos és borzongató gótikus csarnok, emlékekkel, szellemekkel, időtlenséggel. Kinyílik a hetedik ajtó, és utazunk a festészet mélyére.

Rozsda Endre 25 évesen érkezett Párizsba. Nem sokkal azelőtt hallotta Bartókot a Zeneakadémián játszani, és ez az élmény megváltoztatta az életét. Bartók zenéje ráébresztette a fiatal kora ellenére több kiállítást és jelentős sikereket maga mögött tudó festőt, hogy festészetében teljesen új utakat kell keresnie. „Megértettem, hogy nem vagyok a magam kortársa” – ahogy egy interjúban fogalmazott. Azért ment Párizsba, hogy modern festő legyen.

Ekkor zárul le első festői korszaka, melyen még érezhető tanára, Aba-Novák Vilmos hatása. Amikor a nácik elől menekülve, 1943-ban hazatér Budapestre, már a saját szürrealista nyelvét beszéli. Kiállítása, mely ezt az útkeresést dokumentálta, értetlenséget váltott ki a sajtóból és mesteréből is. Holott csupán annyi történt, hogy időközben Rozsda valóban kortársa lett magának. A jelenleg is megtekinthető kiállításon szépen követhető ez a folyamat, amelynek során a kezdetben finom, pasztelles, posztimpresszionista eszközöket használó festő fokozatosan túllép a valóság realista ábrázolásának igényén, és az absztrakt művészeten belül felépíti egyedi világát.

A háború utáni Magyarország újraszerveződő művészeti életében Rozsda mély, organikus és érzéki szürrealizmusa az Európai Iskolán belül teljesedett ki, amelynek alapításában ő is részt vett, és amelynek – Passuth Krisztina meglátása szerint – egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt. A művészcsoport tagjai az európai civilizáció értékeit akarták felmutatni a háborús kataklizma utáni újrakezdésben. Nem volt sok idejük rá. A kommunista hatalomátvétel után az absztrakt művészetet betiltották, az Európai Iskola feloszlott, Rozsda könyvek illusztrálásából és bábfigurák tervezéséből élt.

Mivel festeni nem engedték, százával készítette könnyed, néhány vonalas rajzait a kor jellegzetes figuráiról, akik pártgyűlésen, fürdőkben, kávézókban, téeszekben tűntek fel. Az ötvenes évek hétköznapjairól készített, korábban teljesen ismeretlen Rozsda-rajzokat a budapesti Centrális Galéria mutatta be a forradalom 50 éves évfordulóján. Bár egész életében rajzolt, mégis festőnek tartotta magát, aki nem tudott élni olyan rendszerben, mely megfosztotta az önkifejezés szabadságától. Az ’56-os forradalom után végleg visszatért Franciaországba. A festményeit az akkori francia nagykövet mentette meg számára.

Párizsban ismét megjelenhettek a vásznain azok a látomások, amelyeket itthon elfojtottak. Nem sokkal a megérkezése után már bemutathatta a műveit. Nem is akárhol, a Galerie Furstenbergben, a szürrealizmus egyik központi helyszínén, annak a Simone Collinet-nek a galériájában, aki a Szürrealista Kiáltványt megfogalmazó André Breton feleségeként részese volt a XX. század egyik legfontosabb művészeti mozgalmának. „Halál és szerelem erői mérkőznek itt egymással: a legelszántabb szökevény a feketébe forduló levelek és az elpusztított szárnyak magmájába temetkezik, hogy természet és szellem az áldozatok ama legfénylőbbike által újuljon meg, amely a tavaszt hozza világra” – írta Rozsda képeiről előszavában Breton.

Arturo Schwarz, a dada- és a szürrealizmus egyik legjelentősebb gyűjtője, 1961-ben megrendezte a szürrealizmus nemzetközi kiállítását, együttműködésben Bretonnal. E milánói kiállításon Rozsda is meghívott volt. Elismertsége folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy a Hans Arp, Max Ernst, Man Ray és Marcel Duchamp alkotta zsűri festészeti díjjal tüntette ki. A vágy, hogy mindig kortársa legyen magának, továbblépésre ösztönözte. A hatvanas évek elejétől dolgozta ki azt a technikát, mely elvezet későbbi absztrakt expresszionista korszakáig. Minden képe látomás, amely valószínűtlen részletgazdagságával, bonyolult szerkezetével és szinte zenei ritmusával új dimenziót nyújtott számára az emlékek és az idő megjelenítéséhez.

Rozsda utolsó korszakának képei átszellemültek és éteriek, akár a katedrálisok üvegablakai – a Magyar Nemzeti Galéria rendezése e különleges élményt nyújtja a szuggesztív megvilágítás alkalmazásával. A sötétség és a fény játéka kizárja a külvilágot, és a nézőt beszippantja a festő birodalmába. A katedrális metafora jogosságát támasztják alá a Beavatás című kép szabadkőműves utalásai. Az egyik teremben tematikus blokk szakítja meg a kronologikus sorrendet: a Rozsda-önarcképek és fotók körül Picasso, Ernst és Breton munkái segítenek megteremteni a kortárs kontextust. Kiemelendő az a szép párosítás, ahogy a 18 éves festőtanonc első önarcképe és az általa csodált Csontváry híres önarcképe egymás mellé került.

Út a centenáriumig és azon túl

Rozsda Endre 1913-ban született, centenáriuma keretében idehaza két esemény indította el az emlékezés és a felfedezés folyamatát. Tavaly ősszel a Várfok Galériában nyílt tárlat, ezt követette a 2014. március 2-ig nyitva tartó, Az idő ölelésében című, nagyszabású kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A centenárium azonban csak akkor nyeri el értelmét, ha az egyik legkülönlegesebb szürrealista festőnk méltó helyre kerül a magyar képzőművészeti kánonban. Mert bármennyire korszerű volt is, annyira korszerűtlen volt a viszonya a műkereskedelemhez. Egy-egy képe több évig készült, festményeit nem szerette eladni.

A Galerie Furstenberg után nem keresett magának új galériát, s bár számos kiállításon szerepelt, a műkereskedelemtől távol tartotta magát. Így megszakadt a kapcsolata a szélesebb közönséggel. Magyarország elfelejtette. 40 évnek kellett eltelnie, mire 1998-ban megrendezték retrospektív festészeti tárlatát a Műcsarnokban, ezt követte a grafikai kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, majd a fotóinak bemutatása a Mai Manó Házban. A Várfok Galéria 1999 óta rendszeresen rendez műveiből kiállítást. A magyar képzőművészetet reprezentáló állandó kiállításokon mégsem találkozni a műveivel.

Jól mutatja e kettősség abszurditását, hogy a Rozsdának szentelt időszaki kiállítástól néhány méterre, a Nemzeti Galéria harmadik emeletén, a magyar művészet 1945 utáni időszakát bemutató, újrarendezett tárlaton Rozsda nem szerepel. A háború utáni magyar művészetet nem lehet az Európai Iskola nélkül elképzelni, az Európai Iskolát pedig Rozsda nélkül. A Nemzeti Galéria jelentős kiállítása olyan alkotót mutat be, aki millió szállal kötődik a magyar és az európai festészeti hagyományokhoz, ugyanakkor önálló és érvényes módon tudott újat teremteni korának legmodernebb törekvéseiből kiindulva. Aki egyszerre volt magyar és francia. Mégis, ha valamelyik gyerek visszamenne bolyongani a festményeiben, talán akkor teheti meg legközelebb, amikor már ő is érti a Kékszakállút.

Rozsda Endre kiállítás