Most a Nemzeti Színházban azzal lep meg, hogy a többnyire csak mélaként emlegetett Jaques-ot csaknem az Ahogy tetszik főszereplőjévé lépteti elő. Már azzal is, hogy a színpadon sokféle szerepben nyüzsgő, de főképp jámboran bégető barikákként feltűnő hölgyeket nem számítva, ő az egyetlen női szereplő. Udvaros Dorottya játssza ugyanis. Mindenki mást, nemre való tekintet nélkül, férfiak alakítanak. Az indok egyszerű: színházban vagyunk. Alibinek is vélhetnénk a fantázia korlátlan elszabadításához. Helmut Stürmer komoran nagyvonalú, többrétegű díszlete előterét színházi öltözőtükrök övezik, a játék elején mindenki szövegpéldányokat lobogtat, ráadásul elektromos rövidzárlat is hátráltatja a próbát. A színházi valóságból csak apránként jutunk el a színházi illúzió világába, ahol bármi megtörténhet. A mese logikája, de a vígjátéki szerkezet sem szabhat határt a képzelet szárnyalásának. Az erdőben a száműzöttek konzervet esznek, dobozos sört isznak, de levadásznak és brutálisan feldolgoznak egy két lábon, komikusan futkosó szarvast, majd szarvasmaszkban érkezik a megjavult Orlando.

A színpad első és hátsó részét a díszlet jelképesen kettéosztja, a háttérben lenne a természet – kopott téli tópart, megfeketedett nádassal –, a játék szabadon közlekedik a két térfél között, hátul szimbolikus mozgások, dalolások és a zongora–szaxofon kettős éteri zenélése innen.

A történetmesélés nagyvonalú, hézagosnak is mondhatnánk, a rendezőt a cselekménynél jobban érdekli a látvány, s talán még annál is inkább a bölcselkedések. Legyen az mélyenszántó gondolatmenet vagy ostoba okoskodás, netán puszta, vicces szócsavarás. Ez még a visszájára is fordulhat: Jaques híres monológját, mely szerint színház az egész világ, akkora rendezői csinnadrattával veszi körül, hogy a középső részben maga a szöveg elsikkad. A történet hatásos, a néző lelkét megmozdító elbeszélésének a szereposztási elgondolás is elejét veszi. A rendezés nem is próbálkozik azzal, hogy a férfiakat, kiváltképp a Rosalindát játszó Trill Zsoltot nőnek, pláne szerelemtől elragadott bakfisnak nézzük. A kitűnő színész pedig megmutatja briliáns technikáját, bizonyítja, hogy pontosan érti a rendező elképzelését, lebegő, kissé együgyű költőiséggel itatja át a férfinak öltözött lány csavaros elmélkedéseit. Purcaretét szemlátomást a jellemek sem különösebben izgatják, a színészek gesztusokat, helyzeteket játszanak, olykor ősi trükköket adnak elő. Újvári Zoltán bitorló hercegként disznó módra röfögve beszél, a száműzöttek vezéreként mint szarvast trancsírozó hentes a legfeltűnőbb. Reviczky Gábor Próbakő szerepében elszántan okoskodik, Eperjes Károllyal pedig, aki a színlapon rusnya parasztlányként feltüntetett Jucit játssza, klasszikus seggbe rúgós bohócjelenetet adnak elő. De van itt óriás és törpe (a herceg melák birkózója szerepében Horváth Attila, a rusnya lányt szerelmével üldöző Vilit adó Köleséri Sándor).

Udvaros Dorottya pontosan, jelentősen fogalmazza Jaques érdes mélaságát, az események azonban rendre kisodorják a középpontból. Mire eljuthat oda, hogy végső, összegző bölcsességként tudassa maradását a vadonban, az előadás rég túl van minden bölcsességen, mondandón, tartalmon.