Vasárnap van, és mi nézzük a közmédia Együtt a család elnevezésű műsorfolyamát, amely a Házasság hete záróakkordjaként blokkokban jelentkezik az M1, a Duna és a Duna World csatornán. Siklósi Beatrix projektvezető (szép magyar szóval így nevezik ma már a magyar közszolgálati televízióban a szerkesztőt?) szándéka szerint azért, hogy népszerű házaspárok testvérek, nevelő- és örökbe fogadó szülők megszólaltatásával, valamint tréfás családi vetélkedővel „olyan hagyományos értékeket népszerűsítsen, mint a család, a nagycsalád vagy a házasság fogalma”.

Sápadt, jellegtelen térben zajlanak a beszélgetések. A vendégek egy pamlagsoron ülnek, mögöttük mintha ruhaszárító kötélen fehér lepedők lógnának, a lepedők mögé hol naplementét vetítenek, hol napraforgótáblát, hol meg vízpartot, a meleg családi fészket egy a stúdióban árválkodó, a vendégek fölé lógó állólámpa jelzi, amelytől mi azonnal otthonosan érezzük magunkat.

A riporteri kérdések, miként a beszélgetések többsége édeskedő, leggyakrabban tét nélküli, felszínes, olykor egyenesen okoskodó, de mindenképpen óvatos. A meghívottak csupa jóságos emberek, mintapárok, akik felmondják a leckét arról, milyen masszív kötelék a család, milyen nagyszerű dolog gyermeket szülni, nevelni, örökbe fogadni. Aztán a riporterekkel kórust alkotva néha olyan fogalmakat pöffentenek a stúdió légterébe, hogy „eltéphetetlen kötelék”, „feltétlen szeretet”, „egymás iránti felelősség”.

Szinte érezni, ahogy ezektől a magas hőfokon izzó, súlyos szavaktól kipirulnak az arcok, és szinte megolvadnak a díszletek. Nem arról van persze szó, hogy a vendégek némelyike nem mond okosat vagy megfontolásra érdemeset. Végtére is a Rudolf Péter–Nagy-Kálózy Eszter színészházaspár éppolyan rokonszenves, mint Pál Ferenc mentálhigiénés szakember és pap, vagy az Oberfrank testvérek. Csakhogy az emelkedettnek tetsző, ám fakó műsorvezetői kérdések és a szűkre szabott idő legfeljebb a mézes semmitmondásra ad lehetőséget.

Miközben a családi élet nem a mézes semmitmondás terepe, hanem a nagyszerű, a letaglózó, a gyönyörű, a megrázó és a csendesen megélt pillanatoké. Amelyet nem azzal lehet népszerűsíteni, ha kizárólag szépnek, felemelőnek füllentjük. Amelynek kapcsán nem lehet elmenni a mellett, hogy mit jelentenek a filléres gondok, mit jelent az, hogy Magyarországon minden ötödik nő megtapasztalja, mit jelent a családon belüli erőszak, az, amikor vak komondoron rugdossák keresztül az asszonyt, vagy lépcsőkorlátba verik a fejét, hogy acélozzák benne a család iránti hűséget.

És arról sem esik szó, hogy egyes politikusi vélekedéseknek megfelelően tényleg nem család-e az a mikroközösség, amelyben a férfi és a nő házasság helyett párkapcsolatban él. És mert a valódi gondolatok helyett csak rózsaszín szirup fröccsen ránk a képernyőről, zabolázhatatlan ujjaink a távkapcsolót kezdik babrálni, majd egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a TV2 műsorát nézzük. Amelyben Papp Gergő, azaz Pimaszúr éppen „ottalszik”. Ezúttal Demcsák Zsuzsa műsorvezetőnél, hogy a családjáról meg a gajra ment házasságáról úgy beszélgessen vele, hogy az emberben valódi érzések kavarodnak fel.

Aztán a kéz tovább babrál a kapcsolón, és rövidesen már a Simpson család kalandjait nézzük, közben arra gondolunk: ez a rajzfilm nem csak szórakoztató, de többet árul el a családról, mint a köztévé fent emlegetett műsorfolyama. Amúgy a projektvezető kitűnően oldotta meg a feladatát: a problémamentes, langyos pancsikálásból tuti nem lesz baj. Megtudtuk tehát: miként a magyar valóság, úgy a család is egy boldog biztonsággömb.

Erre képes a közmédia. Meg a számolatlan közhely.