Hiszen nézzük csak meg, a kötet világának alapjai miféle képek: olyanok, amelyekben az emlékezet zárványai „miniatűr súlyok”, az este „meddő árnyéktalanság”, s még a cseresznyefának is „gonosz tüskéi meredeznek”. És még csak az első két versnél tartunk. Itt rejlik Evellei első kötetének (később részletezendő) számos erénye mellett talán legfőbb hiányossága is.

Ezen a ponton azonban egy vallomással kell terhelnem az olvasót: a szerző eddigi pályáját már korai pontjától (szerkesztőként, pályatársként is) igencsak közelről szemlélhettem. Így van módom észlelni azt, amit a könyv legtöbb olvasójának – sajnálatosan – nem. Nevezetesen, hogy ez a pályakezdés most csak félig az, ami lehetne. S hogy szerkesztői vagy a szerzői döntések hozták-e létre ezt a féloldalasságot, tulajdonképp mindegy is, de tény: Evellei Kata lírájának sokszínűsége és egyedisége csorbát szenvedett az Álombunker anyagának összeállításakor. Ez a líra ugyanis – és megítélésem szerint részben ezért lehet nemzedékének talán legígéretesebb, üde színfoltja – rendkívül gazdag világot képes (stílszerűen) álmodni. Jellemzője a számos életigenlő momentum, rengeteg – hol finomabb, hol kérlelhetetlen – irónia, valamint nagyfokú érzékenységgel képes lefesteni a legapróbb mozzanatokat, de akár a lélek, mondjuk így, jelentős, nagy problémáit is.

Így sajnálatos meglepetés, hogy sok esetben épp azok a művek maradtak ki a könyvből (ezért is üdítő kivétel a Vonalas füzet című vers), amelyek az Álombunker nyomasztó, néha már túlságosan is sötét („itt már / nincs fény se hang csak a mindent / elborító sötétség”) látóterét kitágíthatták volna. Ilyen fájó hiány a nagyszerű Álmodol egy nőről kvázi párverse (Hogyan próbáljunk emancipált benyomást kelteni – megj.: Apokrif, 2010/1.). Míg előbbiben a kedvesét, az elviselhetetlenül hisztériás költőt kiosztó (ne szépítsük: francba elküldő) beszélő szólama késztethet minden keserűségével együtt is visszafojthatatlan röhögésre, a kötetből kimaradt párversben gyanús, hogy ugyanaz a beszélő szólal meg, azaz próbál (kevés sikerrel) flörtölni: „Boldogan meglennénk itt fönn Budapesten, / ha nem is kettecskén, de hatodmagunkban: / csillagot nézhetnénk belső udvarunkban, / már amikor látszik. Ha meg nem, hát tévét, / esténként a hideg vacsorádat kérnéd, / főznék neked almát és vajas kenyeret, / s együtt javítanánk meg az ócska, repedt / bojlert”.

Félreértés ne essék, az Álombunker még így, Evellei költői potenciálját csak egyfelől megmutatva is érett, az olvasói és szakmai figyelemre joggal apelláló, ambiciózus indulásnak számít, egy majdani jelentős lírai teljesítmény ígéretének. A versek ebben a viszonylag egyoldalú merítésben is rendkívüli erővel hatnak, mondhatnánk: megérintik az olvasót. S ezt nemcsak az olyan kiemelkedő művek szavatolják, mint: kirajzolódom, kössük össze a(z), Nem az a megoldás, légzőgyakorlatok fél tüdőre, vagy a Kánikula a Bem utcában. Az Evellei-versek ugyanis bőséges költői repertoárt vonultatnak fel, így egyforma hitellel tudnak megejtően – és szerencsére csak elvétve szentimentálisan – érzelmesek („lakatlan táj az arcod”), szenvtelenül ridegek („csak egy ágytál maradt belőled”), gunyorosak („Tintaszálkás égföld közelében / kornyad a búvalbaszott leányzó”), zavarba ejtően abszurdak („szép kék szerelmem eltörött”), szürreálisak („A hassal együtt bevarrták a szájat is”) vagy letargikusak lenni („lassanként mégis elkoptatjuk egymást, / mint az üresen önmagát őrlő fogsor”).

Ezért fordulhat elő, hogy a könyv kesernyés alapélményét, miszerint az élet bizony elég szar, olyan finom ecsetvonásokkal festi meg, s még viszonylagos homogenitásában is annyi perspektívából, olyan fantáziadús képzettársításokkal, hogy –rossz hangulat ide, szorongás oda –öröm nézni.