A Diótörő legyőzi az Egérkirályt
A diótörőt adják elő – úgy, ahogy itt lehet. Juronics Tamás Kossuth-díjas koreográfus egy székre kucorodik, és mesélni kezd. Díszlet nincs, Stahlbaum tanácsos házát nem lehet elmesélni. De Marika belibben – attól kezdve minden szem őt követi: a göndör vörösesszőke „haját”, a gesztusait, a mimikáját. Nem tánc, talán nem is színészet, csak a legegyszerűbb, de a leghatásosabb eszközökkel előadott testbeszéd, amit művel: a tekinteteket magára húzza Juronics kopasz fejéről és markáns szakálláról.
A nézők közt van, aki ismeri a mesét, de olyan is, aki sohasem hallott róla. Amit a kórházi alagsor rácsai közé szorított látvány nem tud elmondani, azt meséli a mesélő. Hogy a karácsony esti bábjáték kihozza a jót is, a rosszat is a nézőiből. Hogy Marika tovább álmodja a mesét, és a szeretet, az érintés életre kelti a Diótörőt, aki az álomban is legyőzi a gonoszt, az Egérkirályt. A szeretet és a képzelet segítségével kiemelkedhetünk a hétköznapi bajainkból, és legyőzhetjük a rosszat.
A behavazott erdőben a beteg nézők is részesei lehetnek a varázslatnak. Egyre önfeledtebben dobálják vissza, egymásra, de legfőképpen a meseszéken kucorgó Juronics Tamásra a hópelyhek táncában a stilizált hógolyókat. A roma gyereklány is legszívesebben felugrana, és vattagolyókat hajigálna – ha nem szundikálna a vállán a kisbabája.
– Figyelte a közönséget? – kérdem Juronicstól az előadás végén. –Mit látott rajtuk?
– Hogy nem engem néztek, hanem a táncosokat. A színes jelmezüket, a festett hajukat. A vizuális világ sokkal erősebb a verbálisnál.
– És a szülőkön mit látott?
–Hogy ők nem ránk figyeltek, hanem a gyerekeikre. Aggódva várták a pillanatot, amikor működni kezd a varázslat, és megjelenik az önfeledt mosoly a gyermekük arcán.
– Nem volt túl rövid a varázslat?
– De. Itt és most ennyire tellett. Az igazi varázslat mindig túl rövidnek tűnik.
– A krónikusan beteg gyerekek sokszor hónapokon át fekszenek nálunk –mondja Katona Márta, a gyermekklinika professzora. – Van közöttük, aki életében nem volt még színházban. Szegediként nagyon büszke vagyok rá, hogy van nekünk egy Kortárs Balettünk, amelyet a fél világ ismer, és a rengeteg egyéb dolguk mellett eljönnek hozzánk, leegyszerűsítik a darabot, hogy örömöt szerezzenek nekünk, és segítsenek gyógyítani. A kultúra gyógyít. Nagyon nehéz megélni egy súlyos betegséget, amin két dolog segít: ha a szülő itt lehet mellettük, és ha azok az örömök, amelyektől a kórházban el vannak zárva, a külvilágból ide jönnek a helyükbe. Nekem úgy tűnt, a művészek is mélyen megélték ezt a helyzetet.
Vannak olyan beteg gyermekek, akik nagyon szerették volna látni a műsort, de a betegség az ágyukhoz és az infúziós állványhoz köti őket. Az előadás végén a jelmezes táncművészek felmennek a kórterembe, és meglátogatják őket is. Ennél nagyobb örömöt a legprofibb előadással sem szerezhetnek: odahajolnak hozzájuk, és „életre keltik” őket, mint a mesehős Marika a Diótörő bábot, aki a szeretettől, elfogadástól erőre kapott, és le tudta győzni a gonosz Egérkirályt.
