(Más tereken se nagyon, de ezt most hagyjuk). Frappánsan rögtönözni, s elmésen szóval tartani a nézőt utoljára talán Kellér Dezső tudta, Fábry például hozzá képest csak suta utánzat, több manír, mint kellem.

Hihetnénk, hogy ha beszélni nehéz, beszélgetni azért valamivel könnyebb. Nem kötnek úgy a formulák, elférnek tétova szünetek, megbocsátja a néző, ha lankad kissé a figyelem.

Beszélgetni azonban nehéz. Könnyen elárulja, ki milyen jellem, gondolatai tiszták vagy zavarosak, önmaga hiúságáért faggatózik-e az egyik, s saját dicsfényében páválkodik-e csupán a másik, vagy betekintést enged emberi mivoltába is.

Szily Nórát nagyon régóta jó beszélgetőnek tartom. A Life Networkon futó, „igyunk meg egy kávét és dumcsizzunk, mint jó barátok” hangulatot sugalló beszélgetős műsora szerves folytatása a korábbiaknak. Talán pszichológus mivoltából is adódik, de nagyon szépen, finoman tudja lefejtegetni a vendégeiről a külső, karcosabb héjakat, hogy aztán egyre beljebb haladjon. Teszi ezt anélkül, hogy beszélgetőtársának kellemetlenné válna a pőreség, a kiszolgáltatottság, s bekapcsolnának a vészvillogói: vigyázat, csapdába kerülök, olyat tudnak meg rólam, amit nem is akartam elárulni.

Nem ő tehet róla, ha olykor a vendégeiben van „kevesebb”, vagy olyan rinocéroszbőrt növesztettek, amin lehetetlen áthatolnia. Ullmann Mónikát legutóbb ilyennek éreztem, nem jött át több néhány semmitmondó információnál: ha elfárad, tíz percig lazít, tele van a naptára, de azért jól menedzseli az idejét, és nagyon, de nagyon boldog, hogy miért, azt persze nem tudjuk meg.

Még aznap este egy csapnivaló beszélgetést láttam a Fix tévén, az úgynevezett „Bóta Caféban”. A jobb sorsra érdemes Lázár Katit faggatta egy önnön bájával elfoglalt férfi, a színikritikus Bóta Gábor. A színésznőről úgy hiszem, egy rideg objektívnek is ki tudna tárulkozni, nincs takargatnivalója, sosem volt az a mellébeszélős, mismásolós típus, nyers őszintesége átjön legtöbb szerepén. De most zavarban volt, nem kapta meg a meleg, biztonságos légkört, s emiatt rá is átkenődött némi manír abból a hatalmas adagból, amellyel a riporter amúgy bőséggel bírt.

Ilyenkor derül ki, hogy beszélgetni tényleg mennyire nehéz. S hogy a smúzolós, bájolgós, állelkizős csevegés mennyire unalmas lehet még akkor is, ha amúgy egy gyöngyszem van az orrunk előtt. S fordítva: hogyan tudja a jó riporter még egy kevésbé bonyolult lélekből is megmutatni azt, ami végül nézhetővé teszi a műsorát.

Ha a csillagok megfelelőképp állnak, akkor két egyenrangú fél tartalmas diskurzusának lehetünk szemtanúi. Kár, hogy meglehetősen ritkán fordul elő ilyesmi ebben a mostani univerzumban.

Egy kávé Szily Nórával
Life Network