A kísérlet sikerül
Szobanövényekről, amelyeknek a levelei egyenként Dürer fűcsomóját, a vízfesték töményebb-lazább szép lüktetését juttatja eszébe, a Nefelejcs című nagy lapot, ahol a virágmustra egyszerre idézi a Távol-Kelet műgondját, meg az arra rácsodálkozó tizenkilencedik századvéget.
Igaz, a pompásan megfestett levelek egyike-másika kibomlik a síkból, ha nem volna ildomtalan, meg lehetne fogni-simogatni, akárcsak a nefelejcsszövevényből kinyúló két női kezet, de ez a reneszánszosan üde, meg a keletiesen dús élményt nem zavarja meg. Kivált nem az orientális hatást. A művészre, akinek életrajzából megtudható, hogy szívesen dolgozik és állít ki szerte a világban, különösen ösztönzőleg hatottak azok a koreai és japán utak, amelyeknek méltó következménye az akvarellek túlnyomó része. Úgy fest rózsaszínből alig-rózsaszínbe áttűnő gyümölcsfavirágzásokat, szomorúfűz zuhatagokat és stilizált forrásvizekben stilizált halakat, mint a fametszés és tusfestés klasszikusainak ottani tanítványai, és láthatóan mindezt olyan alázatos felkészültséggel is teszi, mint a helybeliek.
Különleges japán papírt használ olykor, amely eperfából készült papír maga is műalkotás, de fontosabb, hogy avatottan használja a Távol-Kelet különleges művészi nyelvét. A stilizálást, amely oly természetesként hat egy-egy peónia-, kevésbé emelkedetten bazsarózsaözönben, a sík és a dimenzió különösségét, amely hegyi távlatban állít aranykontúrokkal megfogalmazott gázlómadarakat.
Mindazt, ami felkavarta Európa grafikáját és piktúráját úgy százötven éve. Aztán, amikor felfedezünk egy ronda, felfújható műanyag figurát a kimonós lány mellett, amikor kihívó napszemüveges nőfigura (a művész?) néz vissza az egyébként yu-zen washi papírra festett együttesből, akkor erősödik meg a gyanú végképp. Eddig, a kevésbé brutális jelzések híján is érezhető volt némi szkepszis, némi lappangó irónia a látszólag rezzenéstelen hűséget illetően, valamiképp ott bujkált az irizáló hegyek és a pöttyök között vonuló költöző madarak egén is valami kételyféle, az, ami a Made in Japan VII.-nek már a címében is, de kivált hegynél nagyobb óriásmacskájában aztán nyilvánvalóvá válik.
És sorakoznak a kérdések. Miért bomlik a térbe a virágzuhatag egyszer-egyszer az egyébként önmagában is tobzódó kompozíción, és miért tíz méter hosszú, mennyezettől falig, faltól a parkettán végigfutó félméteres csík, amikor a vörös és rózsaszín összes árnyalata egyébként is árad fenségesen és önfeledten? Miért a sok ecsetpróba, magyarul pacni az egyébként mesterakvarelleken? S miért a férfiportré,miért az azt fedő, nyitható lemez a mostani főművön, a Fáj,mert számít című paravánon. Egyáltalán, miért paraván ez a megint csak ihletett, az angol Arts & Crafts jó százéves igényességét is idéző hatalmas akvarellkompozíció?
Szabó Klára Petra méltó tanítványa és tisztelője az orientális hagyományoknak, egyszersmind azonban mai művész, mai érzelmekkel, mai tapasztalatokkal és mai kételyekkel. A különleges pedig az, hogy mindezt a felsorolt és fel nem sorolt mait éppoly tapintattal, éppoly méltó avatottsággal szövi be a tradícióba, amilyen érzékenyen és felkészülten ezt a tradíciót folytatja. Gorombasága könnyű és csillogó, mint a selyem. Vagy reálisan illuzórikus, mint a lakkfestmények.
Röviden: a kísérletei végén eredmények vannak. Bizonyos, hogy az egész falat megtöltő vízfestmény-jellemrajzai, az újfent csak pacakerettel profanizált Matthew, a tüzes színű A fociszurkolók, meg a virtuóz Austin ezekhez az experimentumokhoz készültek. De aki ilyen akvarellekkel kísérletezik, annak oka-joga van bármire és bármilyen céllal festenie. Mellesleg, záradékként: meglehet, a szobanövények zöldjét és a Nefelejcs mustráját térbeli kalandozások nélkül szorgalmas rutinteljesítménynek tekintenénk.
