A Moszkvában végzett fiatalokat, akik a marosvásárhelyi magyar társulattal színre vitték a darabot, nyilvánvalóan egészen más érdekelte, mint annak társadalmi vagy emberi lényege. Elsősorban érdekes színpadi megoldásokat kereshettek, és ezen túl valamiféle groteszk misztikumot találtak benne, ami végül is benne van a szövegben. Tarelkin, a kishivatalnok, hogy eltűnjön a hitelezői elől, elcseréli magát halott lakótársával. Annak személyében szeretne fölszívódni. És közben meg is szeretné zsarolni a főnökét, akinek ellopta titkos iratait. Csakhogy a főnök felismeri. De nem leplezi le, hanem a babonás rendőrökkel mint zombit (Elbert János ötletes fordításában fordult farkas, vérszipoly stb.) letartóztattatja, majd szomjaztatással kicsikarja tőle a papírokat. Alekszandr Szuhovo-Kobilin, az író, saját börtöntapasztalatai alapján is, a XIX. századi orosz társadalom lélekrajzát adja. A történet amilyen egyszerű és logikus, annyi transzcendens, vallásos és babonás elemet is tartalmaz. A rendező ez utóbbiakat hangsúlyozza. Miközben Tarelkin előadja tervét a személycseréről, siratóasszonyok kara orosz egyházi énekkel kíséri (a könyörgés aztán még az unalomig ismétlődik később), ő maga a koporsóval és a halottat jelző bábuval szerencsétlenkedik, a szolgáló meg pecabotot suhogtat. Később a hitelezők körbetrappolnak, férfiak körgallérjukat fölcipzározva, fejszefejjel vonulnak. Emlékezetes látvány. A díszlet egy hatalmas forgatható doboz, falán föl is lehet mászni, benne egy ugyancsak forgatható fal szolgál mindenféle játékokhoz. A jelmezek többsége követhetetlenül ötletdús, míg egyik-másik egészen köznapi.

A színészi játékot behatárolja az általános szatirikus hangvétel. De az egyéniségek megmutatkoznak. Ciugulitu Csaba szikár magassága, kopasz feje gondoskodik Varravin főnöki tekintélyéről, Korpos András hatalmas termete púppal megtoldva, igazi lomha szolgát ad ki, Galló Ernő mellettük apró termetével is rásegít a kis dühös körzeti rendőr remek figurájához. Berekméri Katalin megtalálja a balkézi özvegy tompult lelkét. Tarelkint László Csaba játssza. Sötét cselszövőként, amikor a halott Kopilovnak adja ki magát, kicsit elvész a rendezőtől kapott feladatok sűrűjében. Kiszomjaztatott, szenvedő, már-már valóban túlvilági lényként viszont gyönyörű, igaz fájdalommal zárja le az előadást.

Sokszor megesik, hogy a művészi élményért meg kell dolgoznia a nézőnek, néha meg is kell szenvedni érte. Csak az utolsó pillanatban kerülnek helyükre a dolgok, amelyekre addig értetlenül bambultunk. Az utolsó percek most is sok mindent magyaráznak, megvilágítanak. De László Csaba lélekbe maró monológja sem kárpótol az előzmények komplikált unalmáért.