Vidám kisdobosok teljes harci díszben, az ötvenes évek végén a csocsó nevű asztalifutball-játékkal ismerkednek. Továbbá. Rákosi, Szűcs és Juhász István, a Fradi kiválóságai rejtélyes bőröndből focicsukát válogatnak egy téren (figyelem: Szűcs Lajos kezében cigirúd!). De említhetnénk a hatvanas, hetvenes éveket megörökítő kollekcióból egyéb furcsa fényképfölvételeket: Lenin-szobor előtt harsonázó úttörők, twistelők, bőrkalapos dominójátékosok egy parkból, presszók, a kor divatja szerint öltözött fura férfiak, túlrajzolt manökenek, május elsejei felvonulások ömlő/ömlengő tömege, öntudatos lakótelepépítés, Sokol rádiót szorongató KISZ-táboros.

Néhány villanás Wormser Antal Előhívás című kiállításnak az anyagából, amely most Dunaújvárosban látható, a Kortárs Művészeti Intézetben. A szelíd időutazás képanyagát abból a 40 ezer felvételből szerkesztették a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának munkatársai, Bognár Katalin és Kiscsatári Marianna történész szakmuzeológusok, amit ő maga adományozott.

Wormser fotóriporter volt, a többségükben jó szemmel megörökített, ám köznapi pillanatokat, dokumentumértékű riportfotókat látunk. Szelíd időutazás, írtuk fentebb, de azért, ha egy-egy felvétel szereplőiről, mögöttes történetéről, helyszínéről, a tárgyakról, öltözékekről szakember beszélne, hamar kiderülne: a vidám felszín alatt miféle társadalmi feszültségek, személyes tragédiák, történelmi mélységek húzódnak.

Mindezt a fotóriporter csak kitüntetett pillanatokban tudja egyetlen képbe sűríteni, egy rohanvást elkészített felvételen nem könnyű. Wormser Antal 1931-ben született Budapesten, szüleit a háború alatt veszítette el: édesapja munkaszolgálatban halt meg, édesanyját 1944 decemberében a Dunába ölték. Rászakadt az élet. A Madách Gimnáziumban tanult, mellette dolgoznia is kellett: segített cipőboltban, virágüzletben, keresett pénzt kifutófiúként is. 1947-ben egy Kálvin téri fotóüzletben lett inas, akkor szeretett bele a fényképezésbe.

Üzemi fotós, riporter lett, de mert 1956-ban Dudás József csoportjának lapja, a Magyar Függetlenség képszerkesztőjeként és fotóriportereként tevékenykedett, csak nehezen kapaszkodott fel a fotósok ranglétráján. Dolgozott a Népszabadságnál, de legtöbbet 1966-tól 1992-es nyugdíjazásáig az Esti Hírlapnál. Azt mondják, képes volt híres politikus reptérre érkezéséről egyetlen kockát (!) exponálni, csak azért, hogy a délutáni lapban már benne legyen a felvétel. Többször megesett, hogy siettében még vizes negatívról nagyította le a képet. Egyéb munkáit is lelkiismeretesen végezte.

Dolgozott üzemi lapoknak, fényképezte a Budapesti Nemzetközi Vásár eseményeit és kiállításait, készített divat- és reklámfotókat, szakácskönyvekbe való ételképeket is. És bár illett a kort minél szebb, örömtelibb színben feltüntetni, Wormser azért diszkréten megsúgta néhány képében az élet nehezebb pillanatait is. Nem volt ellenálló vagy ravasz rendszerkritikus, csak időnként realista. Nem cincálta a rendszer elöljáróinak bajuszát, csupán jelezte, hogy a varrónők vagy a halfeldolgozó üzem munkásai olykor fáradtak, és némelyik külvárosi utca Budapesten épp olyan, mintha a legtávolabbi faluban lelnénk rá.

A ma már többnyire gyermekeivel és unokáival Kanadában, a tavaszi–nyári időszakban Budapesten élő fotós március 7-ig nyitva álló tárlata címe nem véletlen. Előhívja a múltat és az 1957–1981 között készült felvételekkel egy kor pontos lenyomatát adja. Képes volt rá.