Valami olyasmivel, ami egyszeri élmény, hiszen már az is szervezési bravúrnak számít, hogy Bródy Jánostól Tompos Kátyán át Rúzsa Magdiig egy színpadra tereljék az illusztris duettpartnereket. Utóbbi például egyenesen a televízió stúdiójából, A Dal harmadik elődöntőjéről érkezett, ahol éppen zsűrizett, de ez egyáltalán nem zavarta abban, hogy szinte tökéletesen varázsolja színpadra Zoránnal a Goran Bregovic révén megismert és megszeretett népdalt, az Ederlezit.

Mert egyszerre lemezbemutató is volt az Egypár barát, a hasonló címen megjelent anyag élő premierje, amely duetteket rögzített a színházi és zenei élet krémjével. Mindezt az elmaradhatatlan klasszikusok emelték izgalmas egyveleggé, mindjárt az elején egy Metro-blokk az Édes évekkel és a Kócos kis ördögökkel.

Valahogy mégis felemás élményekkel jöttünk ki a több mint háromórás maraton után. Ugyanaz számított hátránynak, ami erénynek: a vendégsereg nem csupán színesítette, de szét is tördelte a koncertet, amely így, az utolsó háromnegyed órát leszámítva, sehogy sem találta a ritmusát. Ráadásul Zorán nem hoppmesterként az igazi, a felkonferálások túl hosszúra nyúltak, és néhol túl érdektelenné váltak, mert közben a dalokat vártuk volna.

Túl sokszor hűlt ki és melegedett föl újra a színpad. Óriási taps fogadta a szerzőtársakat: Pressert és Dusánt, Bródy is megkapta a neki kijáró ünneplést, ahogy Kern sem tudott hibázni a Hé ’67-ben. Zokszavunk sem lehetett Váczi Eszterre és Bíró Eszterre, a Hegyi Barbarával előadott Játssz még! sikeredett kissé tompábbra, életlenebbre a kelleténél, de ez már családban marad. Egyedül Palya Bea maradt ki a beharangozott és a zenészek mögé csoportképként kivetített vendégek közül.

A koncert hátterét uraló kép egyébként igen ügyes és elegáns megoldás volt, mert így az egyszeri néző is tudta, hogy ki és mi vár még rá, másrészt az aktuális vendég arcát középre hozták, és megvilágították: ez a felkonferálást is helyettesíthette (vagy legalább lerövidíthette) volna. Ám Zorán udvarias vendéglátó kívánt maradni, megadni a vendégeknek, ami jár, hiszen ahogy többször is hangsúlyozta, ők nem csupán vendégek, hanem évtizedes barátok is. A barátság volt az egyik legfontosabb hívószava az estének.

Csakhogy az udvarias gesztusokat nehéz zenébe önteni, így maradtak az üresjáratok és a zökkenők. Szerencse, hogy a ritka fegyelmezett nézősereg csak nagy ritkán surrant ki ilyenkor sörért, kóláért, a hangulat egységét semmi sem törte meg. Hogy milyen koncertet eredményezett volna egy pergőbb, feszesebb koreográfia, azt az utolsó rész mutatta meg igazán. Itt már csak az igazán fontos dalok kaptak helyet a Szerelemnek múlnia kell-től a Boldog időkig, vagy a ráadást felvezető elmaradhatatlan Apám hitte című örökzöldig.

És bizony a színpadra sereglő vendégek miatt egészen másként szólt az Egészen egyszerű dal, és csúcspontot jelentett a Kóló: tényleg elhittük, hogy a jóisten pár pillanatra félreteszi a világ igazgatásának minden nyűgét, és közénk áll egy táncra. A zökkenők ellenére az ünnep végig kitartott, emiatt vált emlékezetessé, néha kimondottan meghatóvá a koncert. Kicsit úgy tűnt, hogy nemcsak odafent, idelent is van egy ország, amelyben szinte rutinosan lehet összehozni az ilyen békés pillanatokat. Amikor csak a zene számít, és ehhez igazít mindenki fellépést, programot, elfoglaltságot. Hogy együtt legyen, ami oly sokszor szétszakad.

Zorán gitárral a kezében: néha kimondottan megható volt az előadás