A tárgyhoz kapcsolódó dokumentumok számottevő részét valakik valamikor megsemmisítették. Vagy elvesztek. A tárgyalt események, mozzanatok résztvevői és a szemtanúk-fültanúk közül sokan meghaltak. Vagy a szerzők különféle okokból nem lelhették fel őket. Ráadásul a „jobboldal” fogalma harminc-negyven-ötven esztendővel ezelőtt is meglehetősen körvonalazatlan volt.

A szerzők mégis belevágtak e munkába. És jól tették. Újabb fénycsóvát irányítottak a „kibeszéletlen múlt” legalább egy szeletére. (Hozzá kell tenni: jó néhány korábbi tanulmány segítette kutatásaikat.) Az írásokból kiderül, hogy az éppen létező politikai és társadalmi rendszerrel szemben – miközben milliók érezték-gondolták úgy, hogy az nem az ő világuk – nem volt erős, szervezett ellenállás. Másfelől pedig az állambiztonsági szervek sem voltak megfelelően felkészítve-felkészülve arra, hogy egységes elvek szerint, szakszerűen „kezeljék” a jobboldalinak tartott jelenségeket.

Ungváry Krisztián két tanulmányában (Társadalmi ellenállás a Kádár-rendszerben és az állambiztonság „jobboldali” ellenségei; Kisgazdapárti politikusok és az állambiztonság) jól áttekinthető – és elgondolkodtató – táblázatokba is foglalja a hozzáférhető tényeket az államellenesnek mondott cselekmények típusairól és az „elkövetőikről”. Ezek alátámasztják írásának egyebeken kívül azt a megállapítását, hogy a hivatalos szervek úgy léptek fel nagy erővel a „volt uralkodó osztályok tagjai” ellen, hogy azok közül sokan már külföldön éltek, itthon megöregedtek, vagy visszavonultak a közélettől.

Szól arról is, hogy a Független Kisgazdapárt hajdani vezetői közül többen is egyszerre voltak a titkosrendőrség ügynökei és célszemélyei. Molnár János (Kisgazdák és az állambiztonság a hatvanas évektől a rendszerváltásig) meg is nevez két „egyszerre ügynök és célszemély” kisgazda politikust, Pártay Tivadart és Vörös Vincét – ők különben a rendszerváltás után is az aktív politikai elit tagjai voltak-lettek. Molnártól való az a két megállapítás is, hogy a jobboldalinak mondott ellenzéki tevékenység nem volt más, mint „vihar a lavórban”, a mindazt felszámolni akaró állambiztonságiak pedig „csekista lendülettel” léptek föl ellenük.

Tabajdi Gábor két írása (Kereszténydemokraták a politikai rendőrség célkeresztjében; Egy tipikus jobboldali összeesküvő: Matheovits Ferenc és a pártállam) a jobboldaliak elleni perek sokszor koncepciós voltáról ír, s arról, hogy a bíróságok sokszor bizonyítékok nélkül, pusztán a megvádoltak – nemritkán kikényszerített – beismerő vallomása alapján hoztak ítéletet. Szécsényi András (Turulisták és rongyos gárdisták a második világháború utáni Magyarországon) arra hívja fel a figyelmet, hogy a háború előtti vezető politikusok közül sokan Nyugatra menekültek, a „kicsik” pedig igyekeztek beilleszkedni az új rendbe, vagy legalábbis megpróbáltak „láthatatlanná válni”.

Azt sem hallgatja el, hogy a hajdani fajvédő turulisták közül néhányan részt vettek a szórványos antifasiszta ellenállás valamelyik kísérletében. Kerepeszki Róbert („Az egyetem nem a tudomány, hanem a reakció és a jobboldali gondolat fellegvára”) olyan egyetemistákról ír, akik néhányadmagukkal – gyermeki naivitással – álmodoztak valamiféle társadalmi változásról. Az ő esetükben kiváltképp aránytalanok voltak a rájuk mért büntetések. A Lénárt András–Paksa Rudolf szerzőpáros tanulmányából (Nyilasok a BM aktáiban) egyebeken kívül az derül ki, hogy Rákosi Mátyás és a kommunista párt voltaképpen befogadta az úgynevezett kisnyilasokat, mondván, hogy őket át kell – mert szerintük át lehet – nevelni.

Később a hatalom – mert olyan volt a politikai széljárás – e kisnyilasoknál szigorúbban büntette a „kisötvenhatosokat”. Lénárt András (A megtalált ellenség) az 1967-es – majdnem negyedszázaddal a gyilkosságok elkövetése után lebonyolított – zuglói nyilasperről szólva hangsúlyozza: politikai megrendelésre kezdődött, és a három halálos ítélet „nagyon senkinek sem fájhatott”.

1956-os Intézet Alapítvány–Jaffa, 399 oldal, 3490 forint