Marosi Ernő végig megdolgoztatja párkánykövekkel, antependiumokkal, timpanonokkal és kapuzatokkal, kivált pedig azzal a hatalmas tényanyaggal, amelyet áttekint és egésszé rendez. Hanem a könyv módszere hasonlóképp rendhagyó, hogy ne mondjuk, tiszteletlen. Marosi akadémikus, ahelyett, hogy kezdené a históriát Pannonhalmával, folytatná Péccsel és befejezné valahol Jákkal, mint tették mindeddig szép kronológiai rendben haladva a stílustörténetek, egészen új megközelítést kínál.

Hogy a főtémánál maradjunk: egyenként ismerteti Feldebrő, Tarnaszentmária, Óbuda és Székesfehérvár templomait és prépostságait, összesen tíz kiválasztott emléket az A magyar romanika nevezetes együttesei fejezetben. Ezek az ismertetések – noha keményen szaktörténetiek – használhatók éppen igényes útikönyvként is. És csak utánuk, miután megismertük az egyedi értékeket, meg mindazt, amivel betagozódnak a magyarországi román kor egészébe, csak Gyulafehérvár befejeztével következik az átfogó stílustörténeti vázlat.

A monografikus alfejezetek gyűjtik a tudnivalókat az összefoglaláshoz, az áttekintés az egészbe foglalja az eminens objektumokat. Abba a folyamatba, amellyel művészetünk ugyan először kapcsolódott-tagozódott a keresztény nyugat civilizációjába és kultúrájába, de amelyet oly keservesen nehéz ma együtt látni a sokszoros megtizedelések után. Marosi – sok elődjével ellentétben –nem rendül meg, még kevésbé patetizál. A modern tudomány fegyelmezett elkötelezettségével látja és láttatja a pompás, ámbár romos falak felé vezető portálokat, a régen külföldön őrzött kódexeket, és az olyan ép-szép darabokat, mint a pécsi angyalrelief.

Továbbá – ettől lesz teljes és meggyőző a kép – a szükségszerűen nem remekművű, ügyetlen faragványt Somogyvárról, a kutatói tévedéseket, amelyek csak a vakolat leverése után derültek ki, valamint azt a tényt, hogy Szent István olykor hadizsákmány révén javított az itthoni ereklyehiányon. Az olvasót minderre már előbb felkészítette. Miután rávezette az európai, majd a magyar romanika lényegére az első oldalakon, az elmélet után egészen példátlan módon a tudomány praktikuma felé irányította. Szemesztert szántak valaha – meglehet, szánnak ma is – az egyetemen arra, hogy kezdő művészettörténészekkel megismertessék e tudomány szerszámait és módszereit.

Bevezetés a művészettörténetbe – ha nem e stúdiumcímet használja is a könyvfejezet, igen hasonló módon veszi sorra a rendelkezésre álló forrásait. Mindazokat, amelyet a magyar román kor kutatásainak fel kell, fel lehet használnia a kor megismeréséhez. Ha boldogabb országok romanikakutatásának némi túlzással elegendő történésznek és művészettörténésznek lennie, nálunk e stúdiumhoz nélkülözhetetlen az írott és képi források, meg az emlékek ismerete mellett a régészet, sőt a speciális épületrégészet. Amelyeket, valamint ezek csapdáit, a forráskritika szükségességét olyan meggyőzően és érthetően adja elő a fejezet, mint a jó tanár, aki tudja, hogy hallgatói a középiskolában nem tanultak művészettörténetet.

Egyáltalán, Marosi olvasója többszörösen ki van szolgálva. Hogy szószedet magyarázza a szakfogalmakat, az természetes. Kevésbé az, segítség az eligazodásban, hogy a megszokott képjegyzéket egy újabb, a képeket időrendi sorba újrarendező regiszter követi. Azokat a képeket, amelyek itt egészen kiváló minőségben mutatják be a korszakot a pompás „Attila szablyától” az egregyi templom ablakainak lábazat helyett fordított fejezetekre rakott oszlopaiig.

Végül, a szokásos és nem szokásos mutatók előtt szöveggyűjtemény a függelékben. Amely az alapítókra és az építtetőkre vonatkozó írásos emlékeket tartalmazza kommentárokkal, és amely válogatásból oly kevés derül ki templomokról és monostorokról, hogy önmagában demonstrálja, mekkora feladat egyben láttatni a román kort Magyarországon.

Corvina, 174 oldal, 4990 forint