Grand Hotel Budapest, a személyes mese
Nyitófilmet választani tudni kell. Az idén Dieter Kosslick, a berlini nemzetközi filmfesztivál (Berlinale) intendánsa beválasztott a tutiba, mivel Wes Anderson A Grand Budapest Hotel című mozija minden szempontból tökéletes.
Egyrészt rengeteg sztár van benne (Ralph Fiennes, Jude Law, Bill Murray, Owen Wilson, Willem Dafoe, Adrien Brody, Jeff Goldblum, Harvey Keitel vagy F. Murray Abraham), aki emeli a vörös szőnyeg fényét (és médiaértékét). Másrész a mű – mivel egy elképzelt Kelet-Európa tündöklését és bukását látjuk benne – pontosan illik a rendezvény szellemiségéhez.
A német fővárosban immár hatvannegyedik alkalommal megrendezett mozgóképes mustra mindig is kapcsolódási pont volt a kelet és nyugat országai és művészete közt. Persze ma már nem a vasfüggöny mögé való betekintés a nagy szám, hanem hogy egy amerikai filmes azon gondolkozik, milyen lehetett a régiónkban a tündöklés és a bukás kora.
A mese, amely az 1930-as években és harminc évvel később játszódik, és egy szállodát – a Grand Budapest Hotelt – mutat meg az ott élő és dolgozó karakterek szemszögéből, egyáltalán nem politizál. Tipikus humanista embermeséről van szó, melyben az érzelmek és az etika görbe tükrét kapjuk az Andersonra jellemző álomvilággal, amelyben még a fizika törvényei sem adekvátak. Nincs az egész sztorira kiosztva a báj mindenható ereje, a gonosz, mint minden valamirevaló fabulában, itt is jelen van, a maga pusztító erejével (és Willem Dafoe sátáni fellépésében).
Az abszolút főhős, a Budapest Nagyszálló – nincs szoros kapcsolat a magyar fővárossal, de a kulturális utalások, parafrázisok végig átszövik az egész alkotást – biszexuális con cierge-e, akit Ralph Fiennes alakít frenetikusan, és utódja, Zéró (akit fiatalon Tony Revolori, idős korában pedig F. Murray Abraham személyesít meg) kapcsolata a dramaturgia mozgatója. A köztük fonódó barátságról, egy halálesetről, öröklésről és a pénzhajhászásról szóló, már-már thrilleri magasságokba szökő cselekmény végig lenyűgözi a nézőt.
Andersont sokszor éppen egyedi stílusa miatt nem szokták szeretni kritikusai, itt viszont eltalálta azt az arányt, hogyan hathatja át a művész személyisége tökéletesen, amit alkotott. Megkockáztatjuk: az életmű eddigi legerősebb darabja.
Wes Anderson: A Grand Budapest Hotel
