Kétperces világsztárok
– Képzeletbeli Kelet-Európát teremtett meg A Grand Budapest Hotelben. Nem furcsa, hogy végül Németországban forgatott? Fordítva szokott történni: Budapest szokta Berlint és Németországot „alakítani”.
– Voltunk Budapesten. Lenyűgözött az építészete, sok ihletet adott a film vizuális koncepciójához. De pontosan reagálva a kérdésére, nem gondolom, hogy fordított folyamatba ugrottunk volna bele. A film 95 százalékát Görlitzben forgattuk, Németország legkeletibb részén. A várost kettészeli a Neisse folyó, a másik fele Lengyelországban van, csak ott már Zgorzelecnek hívják. Átjártunk vacsorázni. S Görlitztől húsz percre van a cseh határ. Ez a kulturális és történelmi közösség, egyben megosztottság, mind fontos inspiráció volt számomra.
– Miért nem Budapesten?
– Amikor a forgatókönyvet írtuk, abban biztosak voltunk, hogy a harmincas években prosperáló, a hatvanasokban pedig pusztulófélben lévő világot akarunk ábrázolni. Elkezdtünk turnézni Kelet-Európában, voltunk Budapesten és többfelé Csehországban, de egyre inkább éreztem, hogy a valóság a mi mesénktől sokban különbözik. Mi szimplán az elmúlást és az értékválságot képzeltük a nácizmus mögé, miközben ezekben az országokban a hatvanas években más ideológia volt meghatározó. Ami az építészetre is kihatott. Sokáig tanulmányoztam a Gellért Szállót. Az épületen vissza lehet vezetni, melyik részét mikor készítették, mikor építettek hozzá vagy újították fel. A történelem ott volt az orrunk előtt. Hasonlókat tapasztaltam Karlovy Varyban. Ezek determinálták a film látványvilágát: minden épület és forma szimbólumként is funkcionál a vásznon.
– Jó, de akkor miért lett Grand Budapest a szálló neve, a film címe? Miért nem választott képzeletbeli nevet?
– Fogas kérdés. S a válasznak szinte semmi köze Budapesthez, sokkal inkább hollywoodi a kapcsolat. A Grand Budapest Hotel kiindulópontja egy harmincas évekbeli álomgyári amerikai szuperprodukció stílusa, egy kelet-európai bevándorló rendezése. Sok ilyen van, de abszolút kedvencem a Saroküzlet (Ernst Lubitsch rendezte László Miklós Pesten most is most futó Illatszertár című darabjából – a szerk.), amely konkrétan Budapesten játszódik. Erre most jöttem rá, de vállalom: a film tisztelgés a Saroküzlet előtt. Ugyanakkor nincs a névben semmi különös: Londonban láttam már Hotel de Paris-t. De ha már Budapest: ott van egy gyönyörű kávéház, amelynek meg New York a neve!
– Miért éppen egy szálloda kapcsán merült el a történelemben?
– Mindig is olyan zárt világokról szeretek filmet készíteni, amelyek rendszeren és hierarchián alapulnak. Volt már, amelyik óceánjárón vagy vonaton játszódott. Amikor eldöntöttem, hogy a főhős egy concierge lesz, elkezdtem más szemmel nézni a szállodai alkalmazottakat. Félelmetes viszonyrendszerben működnek. Többen mondták, hogy nosztalgikus lett a film. Nem értek egyet, mert csak a karaktereim számára az. Olyan időkről mesélek, amelyeket nem éltem át, nem is lehetek nosztalgikus. A film formája pedig azért változik, mert az idő is változik: minden kor saját képi stílusában jelenik meg. Ez modern dolog, a digitalizálás előtt nem lettünk volna képesek rá, mert minden egyes váltásnál technikát is kellett volna cserélni.
– A vizuális különlegességével kapcsolatosan azt mondta, hogy gyerekkori rajzai a meghatározók. Megkérdezhetem, miket rajzolt annak idején?
– Hogyne. Épületeket rajzoltam megszállottan. Mindig is építész akartam lenni. Később meg elkezdtem lerajzolni a barátaimat. Mindenkit kiegészítettem egy karakterrel. Van, aki westernhős lett, más asztronauta. Ekkor kezdtem filmrendezővé válni. A Ralph Fiennes alakította concierge-et is egy barátomról formáztam.
– Egy Wes Anderson-film tökéletesen megkomponált műalkotás. Az életben is ilyen makulátlan?
– Ugyan már! A filmnek egyáltalán nem azt kell kifejeznie, hogy én milyen vagyok. A rendező, aki magáról ezt állítja, az egy egoista marha. Az életben pont a filmjeim ellenkezője vagyok.
– A Grand Budapest Hotel az osztrák Stefan Zweig írásain alapul. Mikor fedezte fel őt?
– Kilenc évvel ezelőttig, mielőtt a kezembe került volna a Nyugtalan szív című regénye, fogalmam sem volt, hogy létezik ez a fickó. Amerikában a könyvei beszerezhetetlenek voltak. Aztán a New York Review of Books és a Puskin Publisher elkezdte újra kiadni a Zweig-életművet. Visszahozták a köztudatba. Magának a filmnek nincs közvetlen kapcsolata Zweig valamelyik konkrét művével, inkább csak formákat és vibrációkat vettem át, illetve minden karakterbe egy csipetnyit a stílusából.
– F. Murray Abraham úgy nyilatkozott: ezzel a filmmel Wes Anderson felnőtt.
– Fogalmam sincs, mire gondolt, majd egyszer megkérem, hogy fejtse ki nekem. Tudja, ő az a színész, aki belső erejével teljesen átformál minden dialógust. Nem különbözteti meg a tragikust a komikustól. Ilyen aktorokkal szeretek és tudok együtt dolgozni. Ralph Fiennesról sem gondoljuk azt, hogy komikus, de az Erőszakikban megmutatta, hogy számos arca van. Elképesztő, milyen elszántak tudnak lenni. Például Harvey Keitel kitalálta, hogy napokig ott lakik majd a börtönben, ahol a figurát alakítania kell. Hívott, menjek én is, eszem ágában sem volt. De elvégre az ő dolguk az, hogy sokkal többet nyújtsanak annál, amit én egy papírlapra dialógus formájában leírtam.
– De mégis, hogyan tudja rávenni a világ összes filmsztárját, hogy beugorjanak kétperces szerepekre?
– Könnyen. Olyanokat kérek fel, akiket ismerek, őszintén megmondom nekik, hogy miről van szó, és nem sértődöm meg, ha nemet mondanak. Így senki sem sért meg senkit. Meg persze szeretek az összes olyan színésszel együtt dolgozni, akivel korábban már volt közös élményünk. És ez egyre nehezebb feladat!
Berlin, 2014. február 6.
