Az 1987-es, Bessie-díjas mű felújítása a flamand reneszánsz ember hajdanán úttörő fizikai színházának sűrítménye: a kockázatvállalás, a veszélykeresés, a határátlépés elegye.

A Thierry De Mey és Peter Vermeersch atonális, kakofón (értsd: zaklató) zenéjére készült, akrobatikus csinálmány számos részletében a remektől a virtuózig terjedő skálán imbolyog, egészében viszont szertelen, hevenyészett, avatag modorosság. Az önképzett mozgáskomponista tüntetően fittyet hány a dramaturgiára, nála – szó szerint – ahogy esik, úgy puffan, maszkulin munkáinak kötőanyaga a káosz, a virtus és a svung. Az arányérzék nélküli, ismétlésekre épülő duhajkodást hét túlfeszített, agyonvariált jelenettömbből eszkábálták össze. A szinte fizikai korlátok nélküli, ragyogó előadók – négy nő, öt férfi – lankasztóan hosszasan dobálják az ytongtéglákat, trappolnak, dobognak, rohannak, ritmusra vetődnek-zuhannak, ádáz nemi háborút folytatnak. Szusszanásként törülközőt hajtogatnak, tollpihét fújnak, feltisztítják a meszes padlót, portalanítanak. Vesződnek, akár a gályarabok, miközben az arcképük sincs fönn a kompánia honlapján; nyilván, mert nagy a fluktuáció. Fenntartom, amit 2009-ben, a nieuw Zwart (újFeketeség) kapcsán írtam a polihisztor dühöngőjéről: „tevékenységi köre a test öncélú kizsigerelése és a l’art pour l’art rombolás”.

Mindeközben elsikkad a lényeg; hogy az erőszak, a pusztítás, a destrukció, az állandó és fokozott harci készültség, a szüntelen rizikó- és konfliktushajszolás mozgatórugója a páni félelem az intimitástól. Megejtő szkeccs, amikor Jorge Jauregui Allue ölébe ül egy lány, átkarolja a megdermedt férfiút, aki hamarosan burleszkbe illő módon hámozza le magáról a pulóverét, hogy azt ráadja a belé csimpaszkodó fehérnépre. A méregzsák együttes vezető sokat tud arról, mitől beteg, korcsosult el ez a magát fölemésztő hímvilág, de idővel elérzékenyült erodálódó életművétől. 2006-ban műsorra tűzte retrospektívjét, a húsz év terméséből összefércelt Spiegelt (Tükör – Önarckép táncosokkal), esetünkben pedig elővette a pályakezdésnek ígéretes, ám hibáktól és mára kliséktől düledező zsengéjét. Legutóbbi darabja, a májusban majd szintén a Trafóban látható booty Looting választ adhat rá, mindez kapuzárási nosztalgiázás, túlburjánzó nárcisztikum vagy egy elmélyülő válság következménye. Netán mindhárom.

A regisztrálás erejéig: múlt hétfőn harminc ország 1382 mozijában vetítették, élőben, milyen földöntúli művészetet produkált napjaink legbecsültebb prímabalerinája, Natalia Oszipova az Angol Királyi Balett lélegzetelállító Giselle-jének címszerepében. Ujjonghat, aki látta e korszakos teljesítményt.

Ultima Vez: Amire a test nem emlékszik
Trafó Kortárs Művészetek Háza

Szinte fizikai korlát nélküli, ragyogó előadók ádáz nemi háborúja