Nem a kalandos mű grimaszos sorsa figyelmeztet csupán kontinuitásra és aktualitásra. A vidéki múzeumok szövetségének közös munkája, amely a Kultúra és műpártolás 1920–1944 alcímet kapta, részben olyan tárgyat és korszakot választott, amelyről inkább hiányos, mint használható képzetek élnek közgondolkodásunkban mindmáig, és egyszersmind olyan valóságot vizsgál, amelynek töredékei és hagyományai tegnapig, máig itt vannak-voltak velünk. Nem csak az olyan sajnálatos újra-aktualitások, mint az irredentizmus, nem csak Klebelsberg kultúrpolitikája, amelynek különféle előjelű következményei mindennapjaink része.

Falusi-tanyasi iskolák: a fehér falú, tornácos épületek a masszív kis budiépítménnyel olyan objektumokat idéznek a fényképen, amilyeneket a minap még működés közben láthattunk, s láthatunk is, ha éppen meg nem szűntek. Kriptonlámpa és Kalmopyrin: a magyar ipar nagy múltja, akkor is, ha Bródy Imrét, Richter Gedeont ugyanennek a kornak a fasizmusa gyilkolta meg. Antiszemitizmus: a szerzők többszörösen elénk tárják ezt a korántsem búvópatakként jelen lévő gyalázatot.

Itt is a művészet teljesít. A kiállítás, amelynek alább méltatandó okok miatt a festészet a főszereplője, egy Akik „hivatalosan” nem alkothattak című katalógus- és tárlatfejezetet komponált a mellőzött, az üldözött, az elpusztított képzőművészeknek. Nem rutinmegoldásként. Ámos Imre négy válogatott darabja hitelesebben mutatja be az életmű lényegét a korai-komoly Önarcképtől egy nyugtalanítóan monumentális Szentendre-részleten át a Síró angyal pőre tragédiájáig, mint a minap tendenciózusra csonkított életműtárlat. Vadász Endre munkásságát újrafelfedezésre ajánlja az a néhány varázsos rézkarc, amely a városok-városlakók mindennapi realizmusát képes megragadni valami alig tetten érhető pikareszk kedéllyel. S ha Örkényi Strasser kollekciójából épp a szobrász tömör és sallangtalan kisplasztikája hiányzik is, ez a tematikus kihasítás önmagában a rendezvény egyik legelevenebb szekciója.

A vállalt téma ugyanis – egy korszak teljes kultúra- és kultúrpolitikatörténete – nemcsak hatalmas, hanem kiállításon, úgy tetszik, feldolgozhatatlan is. A szentendrei látnivaló legalábbis nem oszlatja el az efféle előítéleteket. Ez a látnivaló nemcsak a kiváló katalógustanulmányokhoz képest, nemcsak a példás honlaphoz képes egysíkú, figyelemlankasztó. A valóban izgalmas fényképek, a kiváló magyarázó feliratok ellenére a mégoly felvillanyozott néző is elfárad, mert a monotónián egy idő után egy-egy revizionizmustébolyt szemléltető szódásüveg, Orion rádió és Hajós Alfréd bársonysapkája nem segít.

S ha mégis érdemes a Művészet-Malmot feszengés nélkül felkeresni –nagyon is érdemes! –, az a szentendreiek festészeti kínálata miatt van. A hét helyen színre kerülő törzsanyaghoz a hét város a korhoz illő saját speciális tematikájával csatlakozik. Szentendre a festészetével. Ahhoz is igen okos módon. Nem a két háború közötti szentendrei festészet egészét, nem a művésztelep történetét mutatják be, csupán két mesteréletművet. A Barcsay Jenőét és a Vajda Lajosét. Azt is a fent jellemzett biztos kezű válogatásban, amely Barcsaynál a rudnays sötét fellegektől a negyvenes évek lüktető konstruktivitásáig, Vajdánál a még iskolás, korai Cézanne-követéstől a papírfreskók apokalipsziséig vezet.

Azaz: ha a korszakot kinek-kinek a kitartása függvényében sikerül is megismernie, a látogató egy biztos élménnyel távozhat: a tárgyalt negyedszázadban nagy festészetünk volt.

Az Orion rádió