Ebbe az elegáns körbe meg, szinte mellékesen, eljött a három Kuijken fivér, egy délutáni órácskára. Kuijkenék nemcsak alapító atyák, de alapító legendák is, nemcsak a közönség szerette őket, de a muzsikusok is felnéztek rájuk, mert ők aztán mindent tudnak a barokk zenéről, és mindentudásuk egészen természetes módon vált gyakorlati muzsikálássá, mintha az, ahogy zenéltek nem tanulás és gyakorlás, hanem ösztön kérdése volna. Kuijkenék külön-külön már voltak itt, de azt hiszem, most először jöttek együtt Magyarországra. Sigiswald hegedül, Barthold fuvolázik, Wieland viola da gambán játszik. A Musikalisches Opfert. Vasárnap fél négykor, de jó.

Jónak jó, de azért egy alkalmasabb csembalistát is hozhattak volna magukkal. Mert, aki velük van, Benjamin Alard nem a szakma ifjú mestere, nagyon iskolásan pöntyög, és maga lapoz. Ilyenkor mindig megszakad a zenei folyamat, tíraram-tíraramplaccs-tíraram, tíraram. Értem, hogy ez most csak vasárnapi házi muzsika, de azért vannak, akik fizettek a jegyért.

Szép lassan kiderül, hogy ez sajnos ilyen. Amíg az ember azt hitte, hogy csak a csembalista szólóit kell átvészelni, addig még rendben volt, de aztán Sigiswald Kuijken is hangicsálni kezdett, szörnyen hamisan, és valahogy úgy maga elé, motyogva. Aztán Barthold öccse is bekapcsolódott ebbe az introvertált bánkódásba és merengésbe Bach nagysága fölött, a végén pedig kiderült, hogy még mindig a gambista hangja maradt a legegészségesebb, és nála lehetett valahogy a zenélés örömét vagy fontosságát felfedezni.

Halálosan rokonszenves emberek kitaposott cipőben, egy szomorúan lehangolódott hegedű zizegése körül mocorognak zeneileg, és az ember tudja vagy hiszi, hogy ebben azért benne van a sok évtizedes tudás, gyakorlat, tehetség a testvérek közös gondolkodása. Benne van az is, hogy ki tudja, látjuk-e még egymást. De mindezt elnyomja az unalom. Gonosz dolog.

Merengés Bach nagysága fölött