A kitüntetett egy Kossuth-díj mellékdíjaként született. A Kossuth-díjat édesapja kapta. Baranyai parasztpolgárok sarja. A török elleni harcokban szerzett kisnemességükre büszke szabad parasztpolgárok egyenlő szorgalommal művelték földjüket és elméjüket. Nagy mennyiségben fogyasztották a szép- és szakirodalmat míg a föld pihent, s magyar irodalomból leiskolázták diplomás utódaikat.

Kovács László kántortanítóként került Turára. A Galga mente a néprajzkutatók hatalmas kincsesbányája volt. Ennek kiaknázásában főszerepet játszott a kivételes vonzerővel, zenei, menedzseri és közösségszervezői képességekkel rendelkező kántortanító. Tánckart, énekkart, vonószenekart vezetett, kétszáz turai gyereket, asszonyt vitt fel Pestre énekelni a Nemzeti Múzeum lépcsőjére. Ő közvetítette ki Galga mentét a nagyvilágnak az általa oda vonzott gyűjtőkön, kutatókon keresztül.

A kántortanítót Rákosi Mátyás fénykorában közéleti súlyának megfelelően üldözték. A legsötétebb évek után újabb fordulat következett. 1953-ban már szovjet elvtársakat kápráztattak el a Kovács László által animált, eleven turai népművészeti élettel, és 1954-ben az animátor Nagy Imrétől Kossuth-díjat vehetett át. A család újra a gyerekvállaláshoz szükséges biztonságban érezte magát, és 1955-ben, bátyjai után hétnyolc évvel megszületett Géza. Hétéves volt, amikor apját elvitte egy infarktus. Gyerekkorától beleszokott a házi munkába, főzött, nagyszülőket ápolt, kertet gondozott. Otthonról ingázott Hatvanba, a kivételes szellemű Bajza József Gimnáziumba, ahol remek tanárok alapozták meg zenei ismereteit és nyelvtudását. Ütős tanszakra járt egy ideig a konzervatóriumba. Az esztergomi tanárképző főiskolán ének–népművelés szakon, a Zeneakadémián karvezetésből, az ELTE-n kulturális menedzsmentből szerzett diplomát.

Esztergomban a Monteverdi kórus másodkarnagya volt, Tokodaltárón és Sárisápon bányászkórusokat irányított. A dorogi művelődési központot művészeti előadóként szervezte tele programokkal. Már a fővárosban tevékenykedett a SZOT kulturális osztályán, amikor igazgatót kerestek 1989-ben a MÁV Szimfonikusok élére. Pályázott és nyert.

A MÁV jó ideje folyamatosan válságban van, a szimfonikus zenekar létjogát könnyű megkérdőjelezni, mert ilyesmije nincs a vasúti társaságoknak a nagyvilágban. Így kellett az új rendszerhez illeszkedő működési módot kialakítani és a zenekart fájdalmas lépésekkel magasabb minőségi szintre emelni. Megtörtént.

Kovács Gézát 1993-tól folyamatosan csábították az Állami Hangversenyzenekarhoz megmentőnek. Akkor ment, amikor úgy érezte, hogy a MÁV zenekara már sínen van. 1995-ben.

A zenekar régi önmaga árnyéka volt, fenntartója, az Országos Filharmónia romokban; a zenekar fenntarthatatlan szerkezetben, a magyar viszonyokhoz képest is rosszul fizetett zenészekkel vegetált. Még vidéki zenekar is volt, ahol többet fizettek.

Kovács Géza ajándékozta meg a zenekart 1997-ben Kocsis Zoltánnal, Kocsist a zenekarral, és ezzel rögvest hatalmas feszültség keletkezett a zenekar állapota, lehetőségei, valamint Kocsis formátuma és maximalizmusa között. Kovács Géza vitte végig (kormánybiztossal nehezítve) azt a folyamatot, melyben a méltatlan anyagi helyzetéből kiemelt zenekar drámai meghallgatások, viták, dilemmák és döntések során keresztül pár év alatt világszínvonalú együttessé vált.

Sokféle hangszerrel tud bánni a főigazgató. A zongorával például úgy, hogy a zenekar legutóbbi németországi turnéján ő játszotta Bartók II. hegedű-zongora rapszódiájának zenekari változatában a zongoraszólamot Kocsis Zoltán pálcája alatt.

Filmeket is készít. Annak, amit a MÁV Szimfonikusok alapítójáról, Szőke Tiborról készített, jelentős siker volt. Ezt ő is rendezte. A többit – melyek forgatókönyvét írta, s melyekben riporterként, kommentátorként lépett fel – filmrendező bátyja, (ifj.) Kovács László.

A háború után a romos országot végigturnézó „gördülő zenekarról”, az emberi kapcsolatokat pusztító „multilevel marketing” áldozatairól, Bartók turai gyűjtőmunkájáról, az utolsó turai cigányprímásról.

Tavaly pedig a jellemével, életszeretetével és életfelfogásával a Kovács fiúk számára meghatározó példát adó édesanya emlékére elkészült a család filmes önarcképe.

Földművelő hajlamait szentbékállai szőlősgazdaként éli ki. De főfoglalkozású hajlamait is magával viszi a Balatonhoz. Nyaranta a helyi templomban különleges hangulatú hangversenysorozatot szervez. Ezek attól is olyan sajátosak, hogy a Káli-medence helyi társadalma és elit értelmiségi lejáró társadalma nemcsak hallgatóként, de társalgóként is összevegyül a hangverseny után, amikor egy-egy szőlősgazda megvendégeli a közönséget a borával.

Kovács Géza készül rá, hogy megírja szakmája titkait. Ha egyszer ideje lesz rá. Addig elégedjünk meg azzal, amit New Yorkban mondott: „Az embernek valamennyire jártasnak kell lennie a művészetben, de ez nem elegendő. Hite és meggyőződése kell legyen, hogy művészetek nélkül nem érdemes élni. A jó művészeti menedzsernek egy közgazdász, egy pszichológus, egy pedagógus és egy szülő keverékének kell lennie. Alázatra is szüksége van, hogy az érzékeny művészekkel való napi munka során ne szívja mellre azokat a néha bántóan ható megjegyzéseket, amelyek sokszor a vajúdás sikolyai egy mű megformálása közben.”

Névjegy

KOVÁCS GÉZA 1955-ben született Turán.

Patrick Hayes-díjas művészeti menedzser, zenész, filmes.

A Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének elnöke, nemzetközi szakmai szervezetek vezetőségi tagja.

Az ő javaslatára nevezték el a MüPa koncerttermét Bartókról. Felesége kommunikációs szakember. Nagyobbik lánya esztéta, Angliában él, kisebbik lánya a Képzőművészeti Egyetem diákja, festőnek készül.