Mint a kiállításból is leszűrhető, nehezen megtalált pálya volt Bálinté, bár félig-meddig determinálva volt rá. A szellemi környezet, amely gyerekkorában körülvette, minden nehézsége ellenére is inspirálóan hatott: édesapja, Bálint Aladár, a Nyugat képzőművészeti kritikusa, édesanyja pedig a lap szerkesztőjének, Osvát Ernőnek a testvére volt. Bálint Endre gyerekkora az Orczy út, az Elnök utca, a külső Józsefváros és Ferencváros tájékán, az akkor még mutatványosokkal teli Népliget környékén telt. Művészetének meghatározó motívumait merítette innen. Egyáltalán nem készült művésznek, az iskolai akadályokat is bukdácsolva vette, s miután édesapja 1924-ben meghalt, tízévesen bentlakó lett a zsidó fi ú árvaházban, ahol többek közt Aczél György, a későbbi nagyhatalmú kultúrpolitikus volt az iskolatársa.

Egy kiránduláson találkozott Kassák nevelt lányával, aki rábeszélte: tanuljon iparművésznek. El is végezte a reklámgrafika szakot, de közben az iparművészeti iskola mellett Klári nővére – aki később Szerb Antal felesége lett – elvitte a szocdemek ifjúsági körébe is, a „törzsbe”, ahol mások mellett a Robert Capa néven hamarosan világhírűvé váló Friedmann Endre tartozott társai közé. Végzés után, 1934-ben kijutott Párizsba. Saját elbeszélése szerint egyszer lehajolt egy csikkért, és a sarki galéria kirakatában ekkor vette észre Picasso, Braque, Modigliani néhány rajzát. De a hatás még nem ragadta magával, akkor még hiába mutatták neki Vajda Lajos Párizsban készült montázsait is.

Vajdával később Vaszary szabadiskolájában ismerkedett meg, s az ő művészete, világa, szentendreisége meghatározó hatást tett Bálintra. Ám ekkor, a harmincas években még inkább a nyers, fauve-os Czóbelt követte. A negyvenes-ötvenes években fordult Vajda felé, használta néhány motívumát (például az egyik szentendrei ház ablakrácsán látott „ördögvillát”, vagy „ördöghorgot”: az eredeti rács rekonstrukcióját láthatjuk is a kiállításon) és a látványokat egymásra vetítő vajdai módszert, az úgynevezett „szimultanista transzparenciát”.

A háború után a szocdemek vizuális propagandáját intézte, s alapítója volt a nyugatos képzőművészeti irányvonalat képviselő Európai Iskolának, amelyet hamarosan kiszorított az eluralkodó szocreál. Bálint pedig szürrealizmusával – melyet egy újabb, 1947-es párizsi útja is táplált –egyre idegenebbül érezte magát.

A kiállítás kissé labirintusos térszerkezete jól érzékelteti a saját festői nyelvhez vezető kacskaringós utat, a különféle hatásokat és a lassú eszmélést. A pálya korai szakaszaiból egyébként kevés mű maradt meg, ami betudható annak is, hogy a dilemmáival küzdő Bálint rendszeresen megsemmisítette az önmaga által túlhaladott műveit, a háború végén például egy egész köteg rajzát-festményét égette el (igaz, ezeket amiatt, mert tönkrementek). Kolozsváry Marianna magán- és közgyűjtemények sokaságából szemezgette össze azt az anyagot, amellyel mégis illusztrálni lehetett a pálya eddig hiányosan feltáruló első felét. Az pedig immár megszokott, hogy a magyar életműveket a Magyar Nemzeti Galéria nemzetközi összefüggésbe is helyezi, így e korszak anyagába néhány kölcsönzött Picasso és Braque is vegyül, ahogy a pálya második felének alkotásai közé majd Chagall és Max Ernst.

Bálint Endre 1957 és 1962 között, részben a forradalomban vállalt szerepének következményei, részben családi csalódásai elől (állítólag Aczél tanácsára) Párizsba száműzte magát. Itt találta meg igazán a hangját. Ez volt nagy párizsi korszaka, amikor ismeretségek révén egy kiadó megbízza az úgynevezett Jeruzsálemi Biblia illusztrálásával: 45 egész oldalas, és 1250 szöveg közti arany-fekete képet kell készítenie hat hónap alatt. A feladat kézre áll az egyre inkább letisztult jelképekben gondolkodó művésznek. Az 1959-ben megjelent mű pedig nagy siker, az illusztrátort a legmagasabb szinten méltatják (többek közt Francois Mauriac). A munka anyagi függetlenséget hoz számára, a honoráriumból nagy utazásokat tesz. Eljut például Barcelonába, ahol a katalán múzeumban megcsodálja a XII. századi, gerendára festett jeleneteket. A siker és a sok új impulzus felszabadítja, hihetetlen gazdagságban, változatosságban tör fel, s vegyül örökké kísértő neurózisaival gyerekkorának, korábbi életének megannyi hangulata – immár kiérlelt jelképekben, mint a ligeti bábszínházban látott ördögök és Vitéz László alakja, a vurstli trombitás angyala, a sárospataki csikófejes cégér, a szentendrei ördöghorgos ablakrács, az égitestté változó gyerekkori rongylabda. Műveit pedig – a katalán gerendafestmény nyomán, melyet szintén elhoztak most Budapestre – gyakran hosszúkás lécdarabokra, élettől megviselt tárgyakra festi. Ez a forma jól elfér párizsi padlásszobája keskeny falfelületein is. (A szobát szintén rekonstruálták most.)

Hazatérését 1962-ben már megelőzte sikerének híre. Elismertség és kiállítások sora várja, bár Rottenbiller utcai, kis műtermét csak öt év után sikerül egy nagyobb, Budafoki útira cserélnie. Élvezi a művészi szabadságot is, mind a tartalomban, mind a technikákban (például ekkor építi papírkivágatokból „cselédfolklór” stílusú képeit, készíti tárgyfestményeit és obzséinek – műalkotássá avatott, használt tárgyainak – egész sorát, melyekből impozáns válogatás látható). Festői útja a végső egyszerűség felé tart, s miután élete végén súlyosodó tüdőbetegsége miatt eltiltják az olajfestéstől, főleg montázsokat készít. Még 1969-ben megfesti a kiállításnak is címet adó életösszegző tablóját, A nyolcadik szentendrei templomot, mely életének végső jelképekkel teli ikonosztáza és a centenáriumi tárlat méltó zárótétele.

Mindent Bálintról

Bálint Endre életműve utoljára egy évvel halála előtt, 1984-ben a Műcsarnokban volt teljességre törően kiállítva, de akkor – éppen a hiányos fellelhetőségük miatt – hiányoztak a fiatalkori művek. A most megnyílt centenáriumi kiállítás minden eddiginél teljesebb, összesen 350 művet vonultat fel. A tárlathoz pedig megjelent Kolozsváry Marianna vaskos Bálint Endre-monográfiája, melyet gazdagsága és mérete miatt nevezhetnénk akár Bálint-bibliának is.

Bálint Endre végső jelképekkel teli ikonosztáza: A nyolcadik szentendrei templom (1969)