Két hete még derűs reggeli egészségügyi kocogásomat végeztem, ha azt a szörnyű vonszolódást annak lehet nevezni, de most valóban a minél lassabb, annál jobb volt a jelszó, közben nézni lehetett a terrakottaszínű várost, sárga templomok és fehér paloták, bokabillegető kövek az utcán. Eszembe sem jutott, hogy valahol a közelben haldoklik Claudio Abbado.

Miért is jutott volna eszembe? A város szép és vidám, péntek este az árusok mind széles mosollyal várták a vendégeket, most kezdték el árulni a 2011 márciusában eltett parmezánokat, légmentesen csomagolják a mortadellát, aki vesz egy darabot, még egy csinos kis tornazsákot is kap hozzá, amely jelzi, nem máshonnét, hanem Bolognából való a felvágott. A főtéren óriási kulturális központ az itt tanuló 80 ezer diáknak, hatalmas könyvtár, bárki bemehet, turkálhat. Kiturkáltam magamnak egy jó kis Cannonball Adderley-lemezt, de már ki sem kellett kölcsönözni, csak egy szinttel följebbmentem, és wifiről rátöltöttem a készülékre, micsoda világ, szerettem volna kiabálni, a kultúra tényleg közkincs.

Még elértem a Santo Stefanót, régi és bonyodalmas templom együttes, sötét van már, de a félhomályban, tágra nyílt pupillákkal még lehet csodálkozni. Egy sír, egy udvar, a közepén kút. Szobrot állítanak a kakasnak, amely kukorékolt, miután Péter háromszor elárulta Jézust. Újraépítették Pilátus udvarát is, és ha kicsit tovább megy az ember, gyertyafénynél nézegetheti a repülés olasz áldozatait, tányérsapkás, mosolygós katonákat, akikre már vár egy légvédelmi lövedék, snájdig pilóták, akikre vár egy orv motorhiba, bajuszos amorózók, akik azt gondolták, ebben a kis szélben még fölmehetnek a sárkánnyal.

Közben Abbado haldoklott.

Másnap a templom elé kiköltöztek az árusok, könyvekkel, képregényekkel, régi ruhadarabokkal. Állólámpák, csillárok, pucér nős festmények üveg alatt, repedezett bőrfotelek, az ember csak ámult a hagyomány hihetetlen erején. Itt ezer éve ugyanazt csinálják minden szombaton, és vannak árusok, ahol talán ötven éve változatlan az árukészlet. Nem csoda, ha mindenki tudja, hol a helye a világban.

Abbado pedig meghalt. A testét itt fogják majd fölravatalozni, a Santo Stefanóban, eljön majd az egész város, hogy keresztet vessen, és mindenki hinni fogja: nem végső a búcsú, ahogyan azt nálunk mondják. Összefacsarodik majd a szívünk, ez ellen nem lehet mit tenni, hiszen Abbado az emberiség közös kincse volt, és most már csak közös öröksége, de meg kell, hogy értsük, amit mondani akart. Hiszen azért is szerettük: mert annyira nem volt tragikus, mert annyira életbarát és életre ámuló volt a zenélése. A kétezres évek elején fájdalmas rák támadta meg a gyomrát. Kigyógyult belőle, és aztán azt mesélte a Berlini Filharmonikusok élén őt követő Simon Rattle-nek: „Tudod, Simon, a betegségem szörnyűséges volt, de ami a végeredményét illeti, egyáltalán nem volt olyan rossz. Eltávolították a gyomrom jelentős részét, de azóta mintha belülről is hallanám a zenét, mintha valami belső, zsigeri fülek nőttek volna a gyomrom helyére.”

Ezt kellenemegtanulni legelőször is, ezt a hitet, hogy az emberrel nem történhetnek rossz dolgok. És ha hisszük, akkor talán tényleg nem.

Van egy fénykép Claudio Abbadóról, Harald Hoffman készítette a Deutsche Grammophonnak, nyilván valami lemez kísérőanyagaként, bár annak pont nem alkalmas. Furcsa, homályos, túlszínezett fotó, Abbado karba tett kézzel áll egy romos fal és ablak előtt, mellette egy nyamvadt bicikli, ő maga a szokásos, színes ruházatában, kék ing, piros kardigán. Végtelen távolságra van mindentől és mindenkitől, minta a másvilágról mosolyogna vissza. És ez egy hatéves fotó. Ezt kell tudomásul vennünk. Soha nem volt a miénk. Nem is tudjuk elveszíteni.

Fáy Miklós

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.