A perelni szót angolul úgy mondják: sue. A fordító viszont a szót női névként értelmezi, a főhősnő tehát azt mondja: mit akar csinálni, Sue, bár ilyen nevű szereplő egyáltalán nincs is a történetben.

A női főszereplő egyébként parádézik, ez a dolga, Emma Thompsonnak angol vénkisasszonyt kell játszania, kellemetlen, mosolytalan, szigorú piszkafát. Színészi vágyálom, ha az ember egy bizonyos kor fölött és kiló alatt van, ami Emma Thompsonra abszolút érvényes. Varázsos ráncok, szédületes hajberakás, hol egy párna, hadd boruljak térdre. Szívből mondom.

Hol egy másik párna, Tom Hanks elé, mert ő talán még szenzációsabb, ahogy ezt a vastag, szívélyes, missouri kiejtést alkalmazza, meg egyáltalán, a bajuszáért önmagában már járna az Oscar-díj. Mindketten valódi személyeket játszanak, közülük a férfi az ismertebb, Walt Disney. A nőről csak elképzeléseink szoktak lenni, Mrs. P. L. Travers írta a Csudálatos Maryt. A film pedig arról szól, hogyan próbálta meggyőzni a kellemetlen és nagyon angol írónőt a kellemes és nagyon amerikai rajzfilmkirály, hogy engedélyezze a mese filmmusical-változatát. Ostoba rajzfilmfigurák nem szerepelhetnek benne, és Dick van Dyke pláne nem.

Tekintve, hogy pontosan tudjuk: a film elkészül, és van benne Van Dyke, sőt, aki még jobban emlékszik, az tudja, hogy rajzfilmfigurák is vannak benne, nevezetesen pingvinek, így aztán ezen az ügyön kicsit nehéz volna halálra izgatnunk magunkat. Jöhetne a szitán átlátás szép szokása, milyen érdekes, hogy a Walt Disney stúdió forgat egy filmet Walt Disney-ről és egy régi Disney-produkcióról, úgy, hogy közben elmennek még Disneylandbe is, amely köztudomásúlag a világ legvidámabb pontja. Finom kis keresztpromóció.

Hogy azért ne legyen az egész ennyire átlátszó, a pénzünkért két filmet kapunk, tudván tudva, hogy a két film majd egy ponton találkozni fog. A másik film egy Helen nevű ausztrál kislányról szól, akinek majdnem csudálatos a gyermekkora, az édesapja egy varázslatos férfiú, akinek természetesen nehézségei vannak a világban, hiszen banki alkalmazottként kell megélnie, így aztán a varázs és a gyermeki fantázia nagyon is hétköznapi alkoholizmussá változik. Colin Farrell játssza az apát, akinek visszatérő vágya, hogy színészként és ne akcióhősként tekintsenek rá, és szinte mindig igazolja is magát. A történet pereg, lépésről lépésre jövünk rá, hogy Helen Goof az igazi neve a meseírónak, és Ausztrália az igazi hazája. Amikor a két szálat össze kellene kötni, és finom kis vulgárpszichologizálás helyett azt kellene megmutatni, hogy a legangolabb angol mese írója először is ausztrál, másodszor is egyáltalán nem Mrs. Travers, akkor finom fátyol borul a történetre, nem kellemetlenkedünk, Walt Disney a jó atya, aki megígérte a lányainak, hogy filmre viszi a történetet, Mrs. Travers pedig a jó nagynéni, akinek mégis vajból van a szíve.

Mielőtt még filmes mennyországot kiabálnánk, és hogy köszönjük, szeretjük ugyan a giccset, de ezt soha nem fogjuk elismerni, a stáblista alatt bejátsszák az eredeti magnófelvételeket, amelyeken Mrs. Travers a musical szerzőivel vitatkozik egészen valószínűtlenül mellékes részletkérdéseken. Minden igaz, tánclépésekben mehetünk haza sárkányt eregetni.

Mosolytalan angol vénkisasszony és szívélyes amerikai úr: Emma Thompson és Tom Hanks