Az Andrássy úton sem az okoz fennakadást, hogy Budahelyi Tibor félméteres, ötvenkét centis objektumokkal indítja a nemzetközi éremkiállítást. Még az sem – a múlt századvég megedzette anyagaival, technikáival is a publikumot –, hogy többnyire Bizarr háromszögnek vagy Bizarr éremnek nevezett tárgyai az acélt szőrmével, a fúrófejet emberi hajfonattal kombinálják. Igazi fűrészlappal párosítanak igazi colstokot, de a vélhetően megcélzott ipari-technikai idea éppoly kevéssé akar kikerekedni, mint a szárnyas csavarokkal ellátott tisztán fémdarabokból.

A méretszabadosság lehet ürügy, annak tetszik a szlovák Durian formabontása is. Ha eltekintünk attól, hogy éremkiállításon látjuk őket, Katyn címet viselő húszcentis domborművei nem egyebek szabálytalan alakú rézdomborításnál, s nem kevésbé közhelyesek – feltámadó férfi, polírozott kereszt –, mint a címet szó szerint a lemezbe hajlítgató Shroud of Turin.

Torinói lepel – az olvasó eddig s ezután is fordítói szolgáltatásunkra lesz utalva, minthogy a művek alatti szövegek csak lengyelül és angolul olvashatók. A nemzetközi vándorvállalkozás gondozója-szervezője ugyanis a gazdag éremgyűjteménnyel rendelkező wroclawi városi múzeum, amely esztendők óta megrendezi a négy visegrádi országra szóló műfajszemlét, a látnivalóért azonban nem a wroclaviak felelnek. Mint megtudható, a részt vevő négy ország művészszervezetei minden évben maguk küldenek két-két képviseletet, demokratikusan választva, s innentől a szelekció szigorúsága, a koncepció elvisége a tapasztaltabb tárlatlátogató számára kiszámítható.

A másik hazai jelölt, Szanyi Péter például végig megmaradt a klasszikus éremdimenziókban, a technikai pátosz azonban nála sem akar szárnyalni. Lefordítani fölösleges High Tech és Techno című bronzai csapágyalkatrészeket szögekkel, keréktöredéket valamely tolattyúkkal applikáltak az alapkorongra, de ezek a kompozíciók jelképben és plasztikában éppolyan hétköznapiak, mint a fésűdarabokat, egyéb töredékeket elrendezők, amelyeknek címe Elveszett tárgyak múzeuma. A Dorkameséi (történetei?) sorozata az, amely szabadabb poézisével, formafeszültségével mutatja, mi hiányzik Szanyi végig monotonra patinázott más darabjaiból.

Amúgy ne nyújtsuk tovább: ez, egy kivétellel, egy békés kommerszművészeti kiállítás. Nemcsak a lengyel kollekció pénzei és emlékpénzei, amely műformáról tudható, hogy egyrészt nélkülözhetetlen, másrészt funkció és megbízói ízlés eleve szárnyát nyirbálja az éremművésznek mindenütt a világon. Nemcsak az ugyanonnan érkezett tengernyi ezüstveret, amelyeket olykor tamponnyomott Van Gogh- meg Dürer-reprókkal, olykor borostyánkő darabkákkal ékítenek. Olyan kritériumok nélküli az egész kollekció, hogy láttán a kurátoruralom legvadabb ellenzője is kiállításrendezőért kiált.

Mindehhez pedig az egyetlen cseh Jirí Dostal ad mércét. A hatvanas éveiben járó mester tartalmas bravúrral mintázza portré- és tájérmeit, úgy bánik halk eszközeivel és végtelen szellemi arzenáljával, hogy egy-egy féltenyérnyi remeke egész világot foglal magában. Tizianója a tünékenyen tüzes színeket, Karel Capekje a finom iróniából kikeményedő súlyosságot, Toscana című sorozata a kultúra értését és a nosztalgiát oly természetességgel alakítja bronz plasztikává, hogy mestermagánya figyelmeztet. Arra a mostanában mind gyakoribb veszélyre, hogy régiós alapon, tartsunk össze alapon, Visegrád alapon mindegyre szaporodnak az igénytelen, féligényes, vegyes kiállítások. Kísért „a szocialista országok biennáléja”-féle rendezvények emléke.

„A Duna, a Moldva és a Visztula mentén”
Andrássy úti Galéria

Ondrej Durian: Anyós