Zorán: „Alig láttam a napot”
- Hányadik Aréna-koncertje lesz a mostani? Számolja még?
- A tizenegyedik. Csak azért tudom pontosan, mert a legutóbbinál, a 2011-esnél kiszámoltuk, hogy az a „jubileumi” tizedik. Akkor szeretek összehozni egy Aréna-koncertet, ha van apropója. Hál’ istennek – mint sok más hazai előadónak – már nekünk is telt házunk van. Jó jelnek tartom, hogy bár folyamatosan jönnek hozzánk a világsztárok, ráadásul manapság nagyon nagy anyagi megterhelés lehet egy család számára elmenni egy koncertre, mégis ilyen biztos érdeklődés tapasztalható a magyar, szövegcentrikus, a pop-rock zenén belül is komolyabb kategóriába tartozó műfaj iránt.
- Mit gondol, kik azok a mostani fiatal előadók, zenekarok, akik néhány évtized múlva a 11. Aréna-koncertjüket rendezik majd? Kikben látja ezt a potenciált?
- Nehéz kérdés, mert nem lehet elvonatkoztatni a zenén kívüli életmódtól. Rengetegen voltak, akik fantasztikusan indultak, üstökösként íveltek felfelé, végül vagy elitták, elkábítózták, vagy egyszerűen csak elügyetlenkedték a tehetségüket, ezáltal megtört a pályájuk. Pedig talán az idők végezetéig állhattak volna színpadon. Ez mindenhol a világon így van. Bármilyen furcsának tűnik, ehhez a műfajhoz is kell agy, nem elég csak tehetségesnek lenni. Hiszen végső soron, akármilyen menedzsment áll az előadó mögött, az utolsó szót mégiscsak az mondja ki, aki a vásárra viszi a bőrét. Neki kell észen lennie, az ő feladata, hogy az ízlését, a racionális és művészi énjét egyensúlyba, összhangba hozza, hogy hosszú távon is működőképes legyen a produkció. Persze mindezeket a tulajdonságokat én másoknál nem ismerhetem, ezért csak megérzés alapján tudom idesorolni például a Quimbyt vagy Caramelt.
- Előfordult, hogy szembement a saját ízlésével, illetve hogy bizonyos célok érdekében kompromisszumot kellett kötnie?
- Igen, volt olyan korszakom, amikor nem minden úgy történt, ahogy szerettem volna. Miután a Metro együttes megszűnt, vagyis úgy 1972–73-tól az első szólólemezem 1977-es megjelenéséig tartó átmeneti időszakban nagyon sok olyan dolgot csináltam, amihez nem sok kedvem volt, ami igazából nem az én világom volt. De csinálni kellett. A zenekar megszűnése után ugyanis a komplett, közösen használt cuccot megvettem a többiektől, hogy később továbbra is zenekarban gondolkodhassak. Ezt csak adósságok árán tudtam megtenni. Hogy ezeket kifizethessem, elmentem egy kifejezetten erre a célra szerveződött csapattal vendéglátózni. Nyugat-európai lebujokban, bárokban léptünk fel, elég lepukkant helyeken – hiszen kezdők voltunk, a menedzserek pedig nyilván nem a legjobb helyekre nyomják az olyanokat, mint amilyenek mi voltunk. Az nehéz korszak, de jó iskola volt: elkezdtem jobban becsülni az azt megelőző időszakot, és megtanultam, miféle alázattal kell viszonyulni a színpadhoz. Miután hazajöttünk, még mindig nem tudtam, mihez is kezdjek pontosan, így aztán elég sokat hakniztam. Voltak ennek jó oldalai is, remek csapatok, haveri társaságok alakultak ki így, nagyon klassz zenészekkel, kollégákkal dolgozhattam, Máté Péterrel is, például. Kicsi kultúrházakban léptünk fel, volt, hogy naponta háromszor is rohangásztunk az egyik helyről a másikra. Nem is volt rossz a pénz – de másra vágytam. Hiányzott az igazi zenekarosdi, az a felhajtás, ami azelőtt olyan természetesen vett körül, és egyáltalán, hogy az elaltatott kreativitásom valahogy újra megnyilvánulhasson.
- Számos pályatársával énekelt már együtt, mégis a tavaly októberben megjelent Egypár barát az első kifejezetten duettlemez a diszkográfiájában. Miért éppen most, miért éppen velük?
- A műszaki egyetemre jártam, nyakig benne vagyok a számítástechnikában, nagyon érdekel az elméleti fizika, a csillagászat, abszolút nem lehet tehát mondani, hogy a fellegekben járó típus volnék, mégis, minden lemez készítésekor, minden dalban, minden koncerten bő teret engedek az intuícióimnak, a nem racionális gondolkodásból fakadó megérzéseimnek. Nem véletlen, hogy az alkotási folyamat a legtöbb ember számára misztikusnak tűnik, hiszen rengeteg megfoghatatlan momentuma van. Az „ihlet” elég elcsépelt kifejezés, de tény, hogy az ember az egyik állapotában jobban, a másikban meg kevésbé jól működik. Nem lehet pontosan körülírni, mitől és mikor jön egy-egy gondolat. Mondok egy példát. Az eggyel korábbi lemezen helyet kapott néhány, a mi szerbségünkkel kapcsolatos dal. Korábban ez valahogy nem fordult elő. Amikor a 2011-es albumom stúdiófelvételein ücsörögtünk, éreztük, hogy valami még hiányzik. Valami jó tempós dolog. Dusán hirtelen elővett egy szöveget, ami évek óta a fiókjában lapult, Gábor pedig szinte egy menetben ráénekelte a dallamot, és megszületett a Kóló, végül pedig címadó dal lett belőle. Szóval, eddig sem tudatosan mellőztük „a szerbségünket”, mint ahogy a téma megjelenése sem volt előre megtervezett… Ugyanígy voltam a duettlemezzel is.
- Magyarázza el.
- Minden egyes nagykoncertemre hívok vendégeket, és néha én is elfogadok meghívásokat, szóval nagyon sok kollégával énekeltem már együtt. 2012 végén Váczi Eszterrel az ő koncertjén egy Leonard Cohen-dalt énekeltünk el közösen. Ezután jutott eszembe, hogy jé, hány ilyen volt már a pályafutásom során – nem lehetne ezekből a dalokból egy jó kis lemezt összerakni? Először csak arra gondoltam, gyűjteményes lemez lesz, aztán rájöttem: annál ezek azért sokkal jobb nóták, hogy csak úgy elővegyük az adott régi koncertfelvételeket… Úgyhogy a 11 dalból 9-et újravettünk. Így született meg az ötlet, egyik pillanatról a másikra, egy kósza gondolat alapján. Tavaly tavasszal elkezdtem előkészíteni, nyáron alig láttam a napot, végig a stúdióban ültem, októberben pedig megjelent a lemez. Szerintem az intuitív dolgok sokszor többet hoznak, mint a racionális gondolkodás. Persze azért a megérzésből jött ötleteket is konstruktív módon kell átgondolni ahhoz, hogy a végén valami meghallgatható, megnézhető profi dolog jöhessen létre.
- Az is az intuícióiból fakad, hogy távol tartja magától a bulvárt? Nem próbáltak magára szállni a kereskedelmi tévék, például a tehetségkutatók kapcsán? Nem akartak Zoránból mentort csinálni?
- Dehogynem, az elején nagyon sokszor hívtak. Azóta már tudják, hogy úgysem megyek. Nem szívesen vállalok olyan feladatot, amelynek során mások sorsa felett kell döntenem – miközben én éppen azt a kenyeret eszem, amit az előttem álló potenciális kollégának kell majd ennie, ha mondjuk, nyer a végén. Tudom, hogy a világon mindenütt nagy sztárok ülnek az ilyen műsorok zsűrijében, s ez nyilván nekik is további népszerűséget, pénzt hoz, de nem érezném jól magam ebben a szerepben. Emberileg. Én valahogy nem vagyok ítélkező típus.
