Titkos eredet
A munka egy jól védett virtuális „dolgozószobában” folyik, vagyis mindegy, a szakértők melyik országban tartózkodnak. – Előzetes becslések alapján 303 műről feltételezhető, hogy valóban a Gurlitt család tulajdonában áll – mondta el Ingeborg Berggreen-Merkel, a munkacsoport vezetője a Süddeutsche Zeitungnak.
A nyolcvanegy éves Cornelius Gurlitt szomszédai elmesélése alapján leginkább egy kísértetre hasonlított. München egyik legtehetősebb negyedébe költözött, ajtaját bereteszelte, ablakait lesötétítette, igyekezett láthatatlanná válni. Nem is tűnt fel senkinek: bár találkoztak vele a liftben, időnként pedig taxiba ült, hogy bevásároljon egy tucatnyi inget és hálóöltözetet. A hatóságok szemében nem is létezett: sem adószáma, sem betegbiztosítása, sem bejelentett lakcíme nem volt, nyugdíjat sem kapott.
Aztán képletesen és szó szerint értve is túl messzire ment: 2010 szeptemberében a Zürichből Münchenbe tartó gyorson a vámhatóság 9000 eurónyi készpénzt talált a táskájában. És bár tízezer eurónál kisebb összeget nem kötelező bejelenteni a határon, egy papírok nélküli férfi esetében már ez is gyanúsnak számított.
2012 elején keresték fel a rendőrök, zsebükben házkutatási paranccsal. Ekkor fedezték fel nála azt az 1400műalkotást, amelyek együttes értékét egymilliárd euróra becsülik. Picasso, Chagall, Dürer, Renoir, Kokoschka és más világhírű művészek képei rejtőztek évtizedekig a nyolcvanas években lejárt szavatosságú konzervek és gyümölcslevek mögé rejtve, mégis tökéletesen szakszerűen tárolva. Közülük majdnem hatszázat feltehetően a nácik koboztak el vagy szereztek meg értékükön aluli áron. További másfél esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ügy nyilvánosság elé kerüljön.
A kísérteties műgyűjtőt decemberben kórházba szállították. Hivatalosan nem erősítették meg, hogy bent van-e még, ahogyan azt sem, hogy tényleg szívműtétre vár-e. Most csak annyi biztos, hogy ha kell, három ügyvéd fog a védelmében szólni.
A magyar eredetvizsgáló
Peresztegi Ágnes részvételét a Gurlitt-bizottságban nem az indokolja, hogy az anyagban magyarországi zsidó származású műgyűjtőktől elkobzott festmények lehetnek bizonyosan. Nem nemzeti, hanem szakmai magyarázata van annak, hogy a magyar jogásznőt a Claims Conference – zsidó restitúciós igényeket képviselő szervezet – delegálta a Gurlitt-gyűjtemény előéletét, provenienciáját (eredetét) kutató bizottságba.
Peresztegi Ágnes több mint húsz éve foglalkozik restitúciós kutatással, 2001 óta a New York-i székhelyű Zsidó Világkongresszus műkincs-visszaszolgáltatási bizottságának európai igazgatója, Európában és az Egyesült Államokban helyi jogászokkal együttműködve dolgozik egy-egy ügy jogi stratégiájának kidolgozásában, továbbá a 2009-ben Prágában létrehozott Európai Soa Örökség Intézetének a nácik által elkobzott és elrabolt kulturális javakkal foglalkozó munkacsoportjának munkájában is részt vesz, sőt e szervezet keretein belül tanítja is az eredetkutatást.
A jogász lapunknak elmondta, maga sem tartja valószínűnek, hogy a Gurlitt-gyűjteményben Magyarországról származó képet találnának, elsősorban azért nem, mert a korabeli magyar műgyűjtés nem igazán terjedt ki – néhány kivételtől eltekintve – arra a
gyűjtőkörre és korszakra, amely a Gurlitt-kollekció jelentős részét alkotja, vagyis az avantgárdra és modernre, amelyet a nácik elfajzott művészetnek tartottak. Másrészt a második világháborús magyar műtárgyvesztés története és a Gurlitt család vásárlásai között földrajzilag nem sok átfedés lehet.
A képek eredeti tulajdonosait elsősorban egykori franciaországi és németországi gyűjtők körében kell keresni.
Arról, hogy miből áll majd a munkája, Peresztegi Ágnes annyit árult el, hogy a művészettörténészek a provenienciakutatás során azt vizsgálják, hogy korábban kik voltak a tárgyak tulajdonosai, az ő feladata elsősorban annak a kiderítése, hogy ez a tulajdonlás jogszerű volt-e. Egyelőre úgy tűnik, legalább 590 műről kell megállapítaniuk, hogy a zsidóüldözés nyomán kerülhettek-e a Gurlitt családhoz.
